A Concerto Grosso egy olyan 18. századi zenemű, amelyben egy kis hangszercsoport és egy nagy hangszercsoport szerepel. Ezt a két csoportot állítják szembe egymással: néha mindkettő egyszerre játszik, néha az egyik csoport szólóban jelenik meg, máskor pedig a két csoport egymást utánozza vagy párbeszédet folytat. A kis csoportot „concertino”-nak, a nagy csoportot pedig „tutti”-nak, „ripieno”-nak vagy egyszerűen „concerto grosso”-nak (a mű címével megegyező elnevezéssel) nevezik. A „concerto grosso” olaszul „nagyversenyt” jelent; többes száma a „concerti grossi”. Megjegyzés a kiejtéshez: az olaszban a „c” betű kiejtése függ a következő magánhangzótól — például a „c” előtt „e” vagy „i” esetén a hang közelebb áll az angol „ch” hanghoz (mint a „church” szóban).

Szerkezet és tételek

A concerto grosso több részből (tételekből) áll, amelyek tempójukban és karakterükben különböznek. A leggyakoribb forma három tételből áll:

  • első tétel: gyors, energikus, gyakran allegro — bemutatja a tutti és a concertino közötti kontrasztot;
  • második tétel: lassú, lírai vagy kontemplatív jellegű — itt a szólisták gyakran kifejező, szólószerű passage-okat kapnak;
  • harmadik tétel: gyors, táncszerű vagy virtuóz zárótétel (gyakran ritornelló-szerkezetű), amely visszahozza a fő motívumokat.

A barokk gyakorlatban sok concerto grosso épült ritornellóformára: a tutti visszatérő, meghatározó zenei anyagot játszik, míg a concertino változatos, virtuóz epizódokat ad hozzá.

Tipikus hangszerelés és előadásmód

Gyakori megoldás volt, hogy a concertinót két hegedű és egy cselló alkotta, miközben a ripieno mögött vonósok és a continuo (csembaló, orgona vagy más basszus-kíséret) biztosította a harmonikus alapot. A concerti grossi előadásában fontos szerepe volt a basso continuo-nak, amely folyamatos harmonikus és ritmikai alapot adott.

Az olasz gyakorlatban a szólisták lehettek vonósok mellett fúvósok is, és a felhasznált hangszerek köre változott a szerző és a rendelkezésre álló muzsikusok szerint.

Főbb szerzők és híres művek

Az Arcangelo Corelli (1653–1713) volt az egyik legbefolyásosabb komponista, aki a concerto grossót népszerűvé tette. Corelli concerti grossijaiban a concertino gyakran két hegedűből és egy csellóból állt, a continuo kíséretével; stílusa és formalitása hosszú távon mintát adott későbbi szerzőknek. György Friderikusz Händel (1685–1759) is több concertót írt, és gyakran használt hasonló szólista-kombinációkat.

Johann Sebastian Bach (1685–1750) hat versenyműből álló sorozatot írt, amelyet Brandenburgi versenyművek néven ismerünk. A Brandenburgi versenyművek mindegyike más-más hangszerkombinációra készült és sok közülük a concerti grosso elvét követi: a szólisták és a nagyobb vonószenekar közti kontraszt alapvető szerepet játszik. A második versenyműben például különleges szerepet kap a barokk trombita és több szólista, amely így érdekesen színes hangzású együttest hoz létre — a sorozat minden tagja más-más hangszerekre és felállásra íródott, így gazdag példatára a műfajnak.

A concerto grosso a barokk után

A barokk korszak lezárulta után a zeneszerzők egyre inkább a szólóverseny (concerto solo) irányába fordultak, ahol egyetlen szólista állt szemben az orchestresszel. Ennek ellenére a concerto grosso formája nem tűnt el teljesen: a 19. és 20. század zeneszerzői időnként visszatértek a többjátékos kontrapunktikus és kamarajellegű ereszkedéshez.

A 20. században néhány szerző szándékosan idézte vagy újraértelmezte a concerto grosso hagyományát. Például Igor Stravinsky (1882–1971) és Bartók Béla (1881–1945) is írtak olyan műveket, amelyekben a több szólista és az együttes közti viszonyt, illetve a barokk technikákat modern eszközökkel keverik. Más modern komponisták — hivatkozva a barokk formákra — új hangszerelési, ritmikai és harmóniai megoldásokat alkalmaztak, így a concerto grosso elve új életre kelt a 20. századi zenei nyelvben.

Összefoglalás

  • A concerto grosso a barokk kamarazenének jellegzetes műfaja, amely a concertino (kis szólistacsoport) és a ripieno (nagyobb együttes) közti kontrasztra épül.
  • Leggyakrabban három tételes szerkezetű: gyors–lassú–gyors.
  • Arcangelo Corelli és Händel népszerűsítették, Bach több művében is alkalmazta ezt a szerveződést (pl. a Brandenburgi versenyművekben).
  • Bár a klasszikus korszakban és a romantikában háttérbe szorult, a 20. század több zeneszerzője újra felhasználta vagy átértelmezte a concerto grosso elvét.

Ha érdekelnek konkrét művek vagy szeretnéd megtudni, hogyan játsszák ma a concerti grossi-t (például eredeti hangszereken vagy modern hangszereléssel), szívesen adok ajánlásokat és hallgatnivalókat.