Triton: a Neptunusz legnagyobb holdja — felfedezés és jellemzők

Fedezd fel a Tritont — a Neptunusz legnagyobb holdját: felfedezés, bonyolult geológia, befogott Kuiper‑övi eredet, jeges felszín, Voyager‑2 mérései és különleges jellemzők.

A Triton (hivatalos jelölése: Neptunusz I.) a Neptunusz bolygó legnagyobb holdja, és a Naprendszer hetedik legnagyobb holdja. Átmérője valamivel kisebb a Föld holdjaénál: sugara körülbelül 1 353 km, tömege ≈2,14×10^22 kg, átlagos sűrűsége ~2,06 g/cm³. A Triton jellemzően jégből és szilikátos kőzetből áll, és felszíne geológiailag meglepően fiatalnak számít.

Felfedezés

William Lassell, az angol brit csillagász fedezte fel a Tritont 1846. október 10-én — mindössze 17 nappal azután, hogy Johann Gottfried Galle és Heinrich Louis d'Arrest felfedezték a Neptunuszt. A felfedezés klasszikus teleszkópos megfigyelés eredménye volt, és azóta a Triton fontos célnak számít a külső Naprendszer holdjainak tanulmányozásában.

Pálya és eredet

A Triton pályája különleges: nagy, szinte körkörös, de retrográd, azaz ellentétes irányban kering a Neptunusz körül, mint a bolygó tengelyforgása. Pályájának fél-nagytengelye megközelítőleg 354 800 km, keringési ideje ≈5,88 földi nap, és a hold kötött tengelyforgású (szinkron, egy oldala mindig a bolygó felé néz). A retrográd pálya és egyéb dinamikai jelek alapján a legtöbb kutató úgy véli, hogy a Triton egy befogott Kuiper-övi objektum volt: egy korábban a Naptól távol keringő testet a Neptunusz gravitációja fogta be, valószínűleg komplex többtest-problémák — például bináris elfogás — révén.

Fizikai jellemzők és belső szerkezet

A Triton belső felépítése jég és kőzet keverékéből áll. A felszín alatti rétegekben valószínű egy, a sűrűbb jég- és kőzetrétegek felett elhelyezkedő víz- (esetleg ammóniatartalmú) réteg, amely a belső hőtől és sótartalomtól függően részben folyékony lehet — ezért felmerült a lehetséges tenger (szubglaciális óceán) lehetősége, ami magyarázatot adhat a megfigyelt gejzírszerű jelenségekre és a belső aktivitásra.

A felszíni gravitáció kb. 0,78 m/s² (körülbelül 0,08 g), ami befolyásolja a kilépő gázok és részecskék viselkedését az atmoszférában és gejzírekben.

Felszín és geológia

A Triton felszíne rendkívül változatos: vannak sima, fiatal láprétegek, hullámos, „cantaloupe” (sárgadinnye-szerű) területek, hegyek, szakadékok és nagy, fényes sarkvidéki sapkák. A kráterek hiánya sok helyen arra utal, hogy a felszín geológiailag fiatal — helyenként csak néhány millió–tízmillió éves lehet. Sok jel mutat belső aktivitásra: síkságok, áramlásra utaló formák és a Voyager 2 által észlelt gejzírszerű kitörések mind ezt támasztják alá.

Légkör, hőmérséklet és aktivitás

A Triton felszíni hőmérsékletét a Voyager 2 mérései alapján körülbelül −235 °C (≈38 K) értéken rögzítették, így a Naprendszer egyik leghidegebb ismert égitestje. Felszíni jégek között nitrogén-, metán- és szén-monoxid-fagyott anyagok találhatók; a sarkvidéki sapkák főleg nitrogén- és metánjégből állnak.

A Tritonnak vékony atmoszférája van, amely főleg nitrogénből áll kis mennyiségű metánnal kiegészítve. A Voyager 2 megfigyelte az atmoszféra jelenlétét és a felszíni szezonális változásokat. A küldetés emellett gejzírszerű kitöréseket is dokumentált: a délvidéki területekről származó por- és gázoszlopokat (nagyjából 8 km nagyságrendű magasságig), amelyek valószínűleg napfény által melegített felszíni rétegekben lévő illékony anyagokból (főleg nitrogén) erednek.

Mágneses és plazma-kölcsönhatások

Bár a korábbi rövid megjegyzések néha említik, hogy a Triton „mágneses mezővel rendelkezik” (mágneses mezeje van), a tényleges megfigyelések nem támasztanak alá egyértelmű, erős saját belső mágneses mezőt. A Voyager 2 azonban észlelte a Triton és a Neptunusz körüli mágneses tér és plazma kölcsönhatásait, valamint egy vékony ionoszférára utaló jeleket, amelyek a hold és a környező mágneses tér kölcsönhatását tükrözik. A pontos belső elektromágneses jellemzők ma még részben bizonytalanok, ezért további mérésekre lenne szükség.

További megfigyelések és jövőbeli küldetések

A Triton egyike a külső Naprendszer legérdekesebb kutatási célpontjainak: geológiai fiatalsága, kitörései, a befogásos múlt és a lehetséges szubglaciális óceán mind tudományos vonzerőt jelentenek. A Voyager 2 1989-es gyors átrepülése alapvető adatokat szolgáltatott, de részletes követéshez új, célzott űrszondákra lenne szükség. Különösen értékesek lennének olyan küldetések, amelyek részletes mágneses, radaros (a belső szerkezet feltérképezésére), illetve felszíni mintavételi vagy alacsony magasságú megfigyeléseket végeznének.

Hosszú távú sors

A Triton pályája jelenleg lassan ereszkedik a Neptunusz felé a gravitációs kölcsönhatások és árapályhatások miatt; évmilliárdok alatt várhatóan közelebb kerül a bolygóhoz, és ez végső soron akár felszakadásához (gyűrűk kialakulásához) vagy ütközéséhez vezethet. A becslések szerint ez a folyamat több milliárd éven belül következhet be — tehát a rövid távú Naprendszer-fejlődés szempontjából a Triton továbbra is stabilnak tekinthető.

Összefoglalva: a Triton egy különleges, befogott eredetű hold, amely hideg, jégből és kőzetből álló felszínén aktív geológiai folyamatokat mutat. A Voyager 2 adatai óriási tudományos értéket szolgáltattak, de sok kérdés — különösen a belső szerkezet, az esetleges óceán és a mágneses jelenségek pontos természete — csak további küldetésekkel válaszolható meg.

Kérdések és válaszok

K: Mi az a Triton?

K: Mikor fedezték fel a Tritont?

Kérdés: A Triton feltehetően egy befogott Kuiper-övi objektum?

K: Milyen hidegnek jegyezték fel a Triton felszíni hőmérsékletét?

K: Van a Tritonnak saját mágneses mezeje vagy légköre?

Keresés betűvel