Tengeri kígyók: mérgező, tengerhez alkalmazkodott fajok és élőhelyük

A legtöbb tengeri kígyó 1,2 és 1,4 méter közötti méretűre nő, egyesek elérhetik a 2 métert vagy annál is többet. A Hydrophis cyanocinctus a 2,5-3 métert is eléri. Tömegük 1,8 m-es méretüknél eléri a 0,8 -1,3 kg-ot. A legtöbb esetben a nőstények nagyobbak, mint a hímek.

Valamennyi tengeri kígyónak lapátszerű farka van, és sokuk teste oldalirányban összenyomott - némileg hasonlítanak az angolnára. A halakkal ellentétben azonban nincsenek kopoltyúik, és rendszeresen fel kell jönniük a felszínre lélegezni. Ennek ellenére a légzőszervi gerincesek közül a legteljesebb mértékben víziállatok közé tartoznak. Ebbe a csoportba tartoznak azok a fajok, amelyek az összes kígyó közül a leghatásosabb mérgekkel rendelkeznek. Egyesek szelíd természetűek, és csak akkor harapnak, ha provokálják őket, míg mások sokkal agresszívebbek.

• Minden kígyó jó úszó, de csak az igazi tengeri kígyók élnek egész életükben az óceánban. Nemcsak ott élnek, hanem ott is esznek, sőt, még a kicsinyeiket is a vízben nevelik. A legtöbbjük egyáltalán nem tud a szárazföldön élni. Ha vihar vagy erős áramlatok miatt a szárazföldre kényszerülnek, képtelenek mozogni. A tengeri kígyóknak nincsenek pikkelyei (a kígyók hasán található speciális pikkelyek, amelyek segítenek nekik a talajon való kapaszkodásban és csúszásban), így ha egy tengeri kígyó a parton köt ki, nem tud visszakúszni a tengerbe. Ehelyett a tengeri kígyóknak evező alakú farka van. A farkával a kígyó jól tud úszni.

A tengeri kígyóknak speciális orrlyukai vannak, amelyek a bálnák fúvólyukához hasonlóan a víz alá merülve bezáródnak, és kinyílnak, amikor feljönnek lélegezni (a tudósok ezeket szelepes orrlyukaknak nevezik). Az orrlyukak magasan a fejükön találhatók, így a kígyó teljes egészében a víz alatt maradhat, amikor feljön a vízbe lélegezni. A táplálékkeresés során a tengeri kígyó hosszú ideig is a víz alatt maradhat. Ehhez a tengeri kígyók egyetlen tüdőt fejlesztettek ki, amely majdnem olyan hosszú, mint az egész testük.

A legtöbb tengeri kígyó a bőrén keresztül képes lélegezni. Ez szokatlan a hüllőknél, mivel bőrük általában vastag és pikkelyes. A fekete-sárga tengeri kígyóval, a Pelamis platurusszal (pelagikus faj) végzett kísérletek kimutatták, hogy ez a faj oxigénjének mintegy 20%-át képes így beszerezni, ami hosszabb merüléseket tesz lehetővé.

Más szárazföldi állatokhoz hasonlóan, amelyek alkalmazkodtak a tengeri környezethez, a tengeri kígyók is jóval több sót nyelnek, mint szárazföldi rokonaik. Ezt a táplálkozásukkal teszik, illetve akkor, amikor véletlenül tengervizet nyelnek. A madarak és a hüllők veseműködése túl gyenge ahhoz, hogy elegendő sót távolítsanak el. A madarak, például a pingvinek esetében a só eltávolítása az orrmirigyeken keresztül történik. A Galápagos-szigetek tengeri leguánjai ugyanezt a mechanizmust használják. A tengeri teknősök könnymirigyekkel rendelkeznek, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy nagyon sós könnyeket termeljenek. A tengeri kígyóknál azonban a nyelv alatti és körüli mirigyek lehetővé teszik, hogy a nyelvükkel kiűzzék a sót.

Természetes funkció

A legtöbb tengeri kígyó halakat, különösen angolnákat eszik. Ez utóbbi megmerevedik és másodperceken belül elpusztul, ha megharapják. Az egyik faj a puhatestűeket és a rákokat, például a garnélarákot kedveli. Néhány zátonylakó fajnak kicsi a feje és vékony a nyaka, ami lehetővé teszi számukra, hogy a puha fenékről, ahol megbújnak, kis angolnákat kapjanak el.

A méreg hatása az emberre

A Pelamis platurus mérge erősebb, mint bármely más Costa Rica-i szárazföldi kígyófajé. A kígyó nagyon gyakori Costa Rica nyugati partvidékének vizeiben. Ennek ellenére kevés emberi halálesetet jelentettek. Ennek ellenére minden tengeri kígyót nagy óvatossággal kell kezelni.

A harapáskor csak kis mennyiségű méreg kerül befecskendezésre. A méreg által okozott tünetek eleinte csekélynek tűnhetnek. Általában kevés vagy egyáltalán nem jelentkezik duzzanat, és ritkán fordul elő, hogy a közeli nyirokcsomók is érintettek. A legfontosabb tünetek a vázizomszövet gyors lebomlása és a bénulás. A korai tünetek közé tartozik a fejfájás, a vastagnak tűnő nyelv, a szomjúság, az izzadás és a hányás. A csípést követő 30 perctől néhány óráig terjedő időszakban jelentkező tünetek közé tartozik az izomzat általános fájdalma, merevsége és érzékenysége az egész testben. Ezt később a többi elapidos támadásra jellemző tünetek követik: az izmok fokozatos bénulása. A nyelésben és a légzésben részt vevő izmok bénulása végzetes lehet. Három-nyolc óra elteltével a vérplazmában elkezdhet megjelenni a mioglobin. Ez az izmok lebomlásának eredménye. A vizelet sötétvörös, barna vagy fekete színűvé válhat, és végül veseelégtelenséghez vezethet. Hat-tizenkét óra elteltével a súlyos hiperkalémia szívmegálláshoz vezethet. A hiperkalémia szintén az izomlebontás eredménye.

• A megtámadott személy hányingert, hányást, vastag nyelvet, beszéd- és nyelési nehézségeket, homályos látást, gyengeséget, zsibbadást vagy merevséget tapasztalhat.
• A súlyosabb tünetek között szerepelhet bénulás, leesett szemhéjak, sötétbarna vizelet, szájzár, légzési nehézség, valamint kék ajkak és nyelv. Néha halál is bekövetkezhet.