A paleocén a paleogén első geológiai korszaka, amely a kréta végét követően kezdődött és mintegy 10 millió évig tartott (körülbelül 66–56 millió évvel ezelőtt). Ezt követte az eocén korszak. A paleocén fontos átmeneti időszak volt: a kréta végi tömeges kihalás után az élővilág lassan felépítette a maihoz hasonló ökoszisztémák alapjait.

Időbeli tagolás és fő események

A paleocént hagyományosan három sztratigráfiai szakaszra osztják: a korai dáni (Danian), a középső Selandiai és a késői Thanetiai stádiumokra. A korszakot két markáns esemény jellemzi:

  • kezdet: a kréta–tercier (K/T vagy K–Pg) kihalási esemény, amelyet egy meteoritbecsapódás (Chicxulub-kráter) és a nagy kiterjedésű vulkáni aktivitás — elsősorban a mai India területén képződött Dekkán‑csapdák — kombinációja idézett elő;
  • vég: a paleocén–eocén határnál egy rövid, de súlyos melegedési esemény, a paleocén–eocén hőmaximum (PETM), amelyhez mélytengeri anoxikus periódusok is kapcsolódtak, és jelentős biotikus átrendeződést eredményezett.

Éghajlat és környezeti viszonyok

A paleocén elején viszonylag hűvösebb, de gyorsan melegedő időszak következett. A globális átlaghőmérséklet jóval magasabb volt a maihoz képest; a sarkokat mérsékelt, fás vegetáció borította, jégtakarók nem voltak. A meleg, sekélytengeri áramlások a sarkokig eljutottak, és a világ jelentős részén erdők borították a szárazföldeket.

A korszak során:

  • nagy mennyiségű szerves anyag lerakódása és időszakos anoxikus események fordultak elő a tengerekben;
  • az óceáni keringés és a légköri CO2-szint változásai nagy hatással voltak a klímára és a tengeri életre;
  • tételezhetően a kontinentális helyzet változásai (pl. India északi vándorlása) befolyásolták a regionális klímát és a vulkáni tevékenységet.

Életformák és evolúció

A paleocén a túlélők és az újjászerveződés időszaka volt. A kréta végét sújtó tömeges kihalás eltűntette a legtöbb nagy tengeri és szárazföldi hüllőt (például a nem madár dinoszauruszokat és az ammoniteszeket), és megnyitotta az ökológiai rétegeket az emlősök, madarak és számos más csoport számára.

Főbb jellemzők:

  • Emlősök: a kis testű, sokféle életmódot felölelő emlőscsoportok — például az ősi erszényesekhez és erszényeshez hasonló fajok, rágcsálók, korai páratlan- és párosujjú patások elődei, valamint az első primitív primáták — gyorsan diversifikálódtak. A korszak végére megjelentek a nagyobb testméretű formák is;
  • Madárvilág: a modern madárcsoportok gyökerei a paleocénben erősödtek; a repülő és vízi életmódok mind megjelentek és kisugárzottak;
  • Tengeri élet: a korai paleocénben a tengeri élet sok csoportnál alacsonyabb változatosságot mutatott, de a későbbiekben gyors helyreállás és újrázás következett. A ammoniteszek eltűnése után más ízeltlábúak, kagylók és csigák, valamint a cápák és halak töltötték be az élőhelyeket. A cápák egyes vonalai különösen sikeresek voltak;
  • Hínárok és korallok: a trópusi tengerekben növekvő biodiverzitás alakult ki, helyenként már jelentősebb korallzátonyok is kialakulhattak (korallzátonyokat hoztak létre);
  • Foraminiferák és mikrofosszíliák: a bentikus foraminiferák közül sok továbbra is szenvedett a mélytengeri anoxiás eseményektől, és számottevő fajkiesés történt (foraminiferák 35–50%-os tömeges kihalása a PETM körül);
  • Vegetáció: a szárazföldön a zárt, meleg erdők voltak uralkodók, az angiospermák (zárvatermők) dominanciája tovább erősödött, és számos modern növénynemzetség elődei ekkor alakultak ki.

Kihalások és vitatott leletek

A kréta végi tömeges kihalás radikálisan átalakította a földi életet. A paleocén folyamán kisebb, de jelentős biotikai átrendeződések történtek, leglátványosabb a paleocén–eocén határ körüli melegedés hatása volt.

A paleocén korai dáni szakaszában időnként felmerültek olyan elképzelések, hogy néhány nem madár dinoszaurusz közül esetleg néhány túlélhetett rövid ideig a K–Pg esemény után. Egy vitatott példát egy új‑mexikói paleocén rétegből származó hadroszaurusz lábcsont szolgáltatott; a többség értelmezése szerint azonban az ilyen leletek gyakran reworked (újratanult), azaz korábban képződött fosszíliák, melyeket a felszínre hozó erózió majd egy fiatalabb kőzetrétegbe való újratemetés tett félrevezetővé (erózió és újrakonzerválódás folyamata).

Összességében a tudományos konszenzus az, hogy a nem madár dinoszauruszok a K–Pg eseményben kihaltak, és nincs meggyőző, széles körben elfogadott bizonyíték arra, hogy a paleocén jelentős populációiknak helyet adott volna.

Földtani és tektonikai vonatkozások

A paleocén idején folytatódott a kontinensek lassú vándorlása: az Atlanti-óceán tovább szélesedett, India gyors északi elmozdulása folytatódott, későbbi összeütközése Kelet- és Dél-Ázsiával az eocénben alakítja majd át a földrészek konfigurációját. A számos vulkáni esemény (például a Deccan‑kitörések) helyi és globális klímaváltozásokat indukáltak.

Összegzés

A paleocén a földtörténet egy kulcsfontosságú helyreállítási és evolúciós időszaka volt: a kréta–paleocén tömeges kihalást követő évtizedek során a földi és tengeri életcsoportok újrarendeződtek, a modern csoportok sok elődje ekkor kezdett elterjedni, és a bolygó klímája rövid időszakokban nagyobb ingadozásokat mutatott. A korszak jelentős szerepet játszott abban, hogy a későbbi eocénben kialakulhassanak a ma ismert biogeográfiai és ökológiai mintázatok.