Norvég-tenger

Flóra és fauna

A Norvég-tenger átmeneti zóna a boreális és a sarkvidéki viszonyok között. Mindkét régió növény- és állatvilága megtalálható. Számos sarkvidéki faj déli határa az Északi-fokon, Izlandon és a Norvég-tenger közepén keresztül húzódik. A boreális fajok északi határa a Grönlandi-tenger és a Norvég-tenger, valamint a Barents-tenger határának közelében húzódik. Ezek a területek átfedik egymást. Egyes fajok, mint például a Chlamys islandica fésűkagyló és a kapelán, általában ezen az Atlanti- és Jeges-tenger közötti területen élnek.

Plankton és tengerfenéki szervezetek

A Norvég-tenger vízi élővilágának nagy része a felső rétegekben található. Az Atlanti-óceán egészére vonatkozó becslések szerint a biomasszának mindössze 2%-a található 1000 méter alatti mélységben, és csak 1,2%-a a tengerfenék közelében.

A fitoplankton virágzását a klorofill uralja, és május 20-a körül tetőzik. A legfontosabb fitoplanktonformák a diatómák, különösen a Thalassiosira és a Chaetoceros nemzetség. A tavaszi virágzás után a Phaecocystis pouchetti nemzetséghez tartozó haptofiták válnak dominánssá.

A zooplankton főként a Calanus finmarchicus és a Calanus hyperboreus kopepodákból áll. A C. hyperboreus a sarkvidéki vizekben a legerősebb. A legtöbb tengeri ragadozó fő tápláléka. A legfontosabb krillfajok a Meganyctiphanes norvegica, a Thyssanoessa inermis és a Thyssanoessa longicaudata. A Grönlandi-tengerrel ellentétben itt sok a meszes plankton (Coccolithophore és Globigerinida).

A Pandalus borealis fajba tartozó garnélarák fontos szerepet játszik a halak, különösen a tőkehal és a kék puha tőkehal étrendjében. A Norvég-tenger különlegessége a Lophelia pertusa nagy korallzátonyai, amelyek számos halfajnak nyújtanak menedéket.

Halak

A norvég part menti vizek az észak-atlanti heringpopulációk legfontosabb ívóhelyei, és a kelés márciusban történik. Az ikrák a felszínre úsznak, és az északi áramlás kimossa őket a partról. Míg egy kisebb heringpopuláció a fjordokban és az észak-norvég partok mentén marad, a nyarat a Barents-tengeren tölti, ahol a gazdag planktonnal táplálkozik. Az ivarérettség elérésekor a hering visszatér a Norvég-tengerbe. A heringállomány évről évre nagymértékben változik. Az 1920-as években az enyhébb éghajlatnak köszönhetően nőtt, majd a következő évtizedekben 1970-ig összeomlott; a csökkenést azonban legalább részben a túlhalászás okozta. A fiatal heringek biomasszája az 1956-os 11 millió tonnáról 1970-re szinte nullára csökkent; ez nemcsak a Norvég-tenger, hanem a Barents-tenger ökoszisztémáját is érintette.

A környezetvédelmi és halászati szabályok végrehajtása 1987 óta a heringállományok részleges helyreállítását eredményezte. Ezt a helyreállást a közönséges tőkehal és a közönséges tőkehal állományának csökkenése kísérte. Míg a kapelánnak jót tett a halászat csökkenése, az 1980-as évekbeli hőmérséklet-emelkedés és a heringgel való táplálkozási verseny a fiatal kapelánok majdnem eltűnését eredményezte a Norvég-tengerből. Eközben az idősebb kapelánállományt gyorsan kihalászták. Ez a tőkehalállományt is csökkentette, amely a tőkehal fő ragadozója, mivel a hering még mindig túl kicsi volt ahhoz, hogy a tőkehal étrendjében helyettesítse a tőkehalat.

A kék puha tőkehal (Micromesistius poutassou) hasznot húzott a hering- és kapelánállományok csökkenéséből, mivel átvette a plankton fő ragadozójának szerepét. A kék puha tőkehal a Brit-szigetek közelében ívik. A tengeri áramlatok a Norvég-tengerbe viszik ikráit, és a kifejlett egyedek is oda úsznak, hogy a táplálékkínálatból részesüljenek. A fiatalok a nyarat és a telet februárig a norvég part menti vizekben töltik, majd visszatérnek a Skóciától nyugatra fekvő melegebb vizekbe. A norvég sarkvidéki tőkehal főként a Barents-tengeren és a Svalbard-szigetcsoportnál fordul elő. A Norvég-tenger többi részén csak a szaporodási időszakban, a Lofoten-szigeteknél fordul elő, míg a Pollachius virens és a foltos tőkehal a part menti vizekben ívik. A makréla fontos kereskedelmi hal. A korallzátonyokat a Sebastes nemzetség különböző fajai népesítik be.

Emlősök és madarak

A Norvég-tengerben nagy számban élnek minke-, púpos-, sei- és orkabálnák. A part menti vizekben fehércsőrű delfinek élnek. Orkák és néhány más bálna a nyári hónapokban látogatják a tengert táplálkozás céljából. A tengeren belül a heringrajokat követik. A mintegy 110 000 fős összpopulációval a minkebálnák messze a leggyakoribb bálnák a tengerben. Norvégia és Izland vadászik rájuk, Norvégiában évente körülbelül 1000 darabos kvótával. A múltban megszokottól eltérően ma már többnyire a húsukért, nem pedig a zsírjukért és az olajért vadásznak rájuk.

Az orrszarvú bálna régebben itt élt. A 19. századi intenzív bálnavadászat után majdnem eltűnt a Norvég-tengerből, és átmenetileg az egész Atlanti-óceán északi részén kihalt. Hasonlóképpen a kék bálna is nagy csoportokat alkotott a Jan Mayen és a Spitzbergák között, de ma már alig van jelen. Az északi palackorrú bálnákat a Norvég-tengeren ritkán látni. A tenger egyéb nagytestű állatai a csuklyás és a szigonyfóka, valamint a tintahal.

A Norvég-tenger fontos vízimadár-fajai a gödény, a sirály és a gyurgyalag.

Hering


A kapelán az Atlanti-óceán és a sarkvidék átmeneti vizeinek gyakori hala.


Karos tintahal Gonatus fabricii