Nyugat-Pakisztán tartomány 1955. október 14-én jött létre a nyugati szárny tartományainak, államainak és törzsi területeinek egyesítésével. A tartomány tizenkét körzetből állt, és a tartomány fővárosa Lahore lett. Kelet-Bengália tartományt Kelet-Pakisztánra nevezték át, a tartományi főváros Dacca volt. A szövetségi kormány 1959-ben Karacsiból Rawalpindibe költözött (ideiglenes főváros Iszlámábád elkészültéig), míg a szövetségi törvényhozás DACCA-ba.

Nyugat-Pakisztán egy olyan tömböt alkotott, amelynek népei homogénnek (egymáshoz hasonlónak) tűnhettek. Az új régióban azonban különböző etnikumú és nyelvű emberek éltek. Az "Egy egység politikáját" racionális közigazgatási reformnak tekintették, amely csökkenti a kiadásokat és megszünteti a tartományi előítéleteket. Az 1958-as katonai puccsal azonban bajok fenyegették a tartományt, amikor a főminiszteri tisztséget megszüntették, és az elnök vette át a nyugat-pakisztáni végrehajtó hatalmat. Nyugat-Pakisztán tartományt 1970 júliusában Yahya Khan elnök feloszlatta.

Az 1970 decemberében tartott általános választásokon a Mujibur Rahman vezette Awami Liga a parlamenti helyek többségét szerezte meg (a Kelet-Pakisztánnak jutó 162 helyből kettő kivételével az összeset). Az Awami Liga nagyobb autonómiát (vagy önrendelkezést) szorgalmazott Kelet-Pakisztán számára, de a katonai kormány nem engedélyezte Mujibur Rahmannak a kormányalakítást.

Bélyeg, amely Pakisztán keleti és nyugati felosztását mutatja Banglades elszakadása előtt. 1971. március 25-én Nyugat-Pakisztán polgárháborút indított, hogy leverje a kelet-pakisztániak demokratikus győzelmét. Ezzel kezdődött a pakisztáni hadsereg és a Mukhti Bahini közötti háború. Az ebből eredő menekültválság India beavatkozásához vezetett, ami végül a pakisztáni hadsereg megadásához vezetett. Kelet-Pakisztán népirtást szenvedett el bengáli lakossága ellen. Kelet-Pakisztán 1971. december 16-án vált független bangladesi állammá. A Nyugat-Pakisztán kifejezés feleslegessé vált.

Háttér: miért hozták létre a Nyugat-Pakisztán tartományt?

A brit India 1947-es felosztásakor létrejött Pakisztán két földrajzi szárnyból állt: a nyugati (a mai Pakisztán területe) és a keleti (Kelet-Pakisztán, később Banglades). A két szárnyat több száz kilométer távolság választotta el, és különböző etnikai, nyelvi és történelmi jellemzőik voltak. Az 1955-ben meghirdetett "One Unit" (Egy egység) politika célja hivatalosan az volt, hogy egyszerűsítse a közigazgatást, csökkentse a költségeket és megteremtse a politikai egyensúlyt Kelet- és Nyugat-Pakisztán között. A valóságban azonban a centralizációt támogató politikai erők a központi hatalom megerősítésére, valamint a kisebb nyugati etnikumok beolvasztására törekedtek.

A One Unit politikájának hatásai

A területi egyesítés ellenére Nyugat-Pakisztán lakossága korántsem volt homogén: jelentős számban éltek itt pandzsábiak, szindiek, páxtunok (pashto), beludzsok és más csoportok, valamint a 1947 után érkezett muhadzsírok. A különböző nyelvek és regionális identitások miatt sokan hátrányosnak érezték a központosítást. A kritikusok szerint a "One Unit" elnyomta a regionális képviseletet, csökkentette a kisebb tartományok önrendelkezését, és hozzájárult a politika központosításához.

Politikai fordulópontok (1958–1970)

1958-ban a hadsereg vezetése – amely később Ayub Khan elnökségéhez vezetett – puccsal megszüntette a polgári kormányzat bizonyos intézményeit. A tartomány vezetésében is erősödött a központi kontroll: a tartományi vezetői szerepek gyengültek, és a hivatalnokok, katonai kinevezések váltak meghatározóvá. Az 1960-as években a politikai elégedetlenség növekedett; Kelet-Pakisztánban erősödött a bengáli nacionalizmus, míg Nyugat-Pakisztánban erőteljesek voltak a regionális és osztályalapú politikai mozgalmak (például Zulfikar Ali Bhutto és a Pakistan Néppárt megjelenése).

A 1970–1971-es válság és a felbomlás

Az 1970. évi parlamenti választásokon a Kelet-Pakisztánból érkező Awami Liga elsöprő győzelmet aratott, és megkapta a nemzeti törvényhozásban Kelet-Pakisztán által megillető mandátumok többségét. A katonai vezetés azonban nem adta át a hatalmat, és politikai patthelyzet alakult ki. 1971. március végén a központi hatalom brutalitással válaszolt: a hadsereg intézkedéseket (Operation Searchlight és további katonai műveletek) hajtott végre Kelet-Pakisztánban, amely súlyos emberi jogi visszaélésekhez, tömeges menekülthullámhoz és ellenálláshoz vezetett.

A bengáli önvédelmi erők, a Mukti Bahini, gerillaellenállást szerveztek. A menekültválság és a határmenti feszültségek következtében India 1971 decemberében közvetlenül beavatkozott a konfliktusba. A háború rövid idő alatt lezárult: a pakisztáni erők 1971. december 16-án megadták magukat Daccában (Dhaka), és ezzel Kelet-Pakisztánból kikiáltották a független Banglades létrejöttét.

Következmények és örökség

A konfliktus humanitárius és politikai következményei súlyosak voltak. A menekültek száma több millióra tehető, akik főként Indiába menekültek; a halálozási becslések erősen vitatottak, a különböző források több százezer és több millió közötti emberveszteségről számolnak be. A nemzetközi közvélemény és jogi viták is foglalkoztak a háború alatt elkövetett atrocitásokkal.

Formálisan a Nyugat-Pakisztán mint egységes tartomány a 1970. július 1-jei lépéssel megszűnt, amikor Yahya Khan visszaállította a tartományok jogi státusát és helyreállították a történelmi tartományi határokat (Punjab, Sindh, Nyugat-Frontier Province – később Khyber Pakhtunkhwa –, valamint Baluchisztán). A 1971-es események után a "Nyugat-Pakisztán" elnevezés elvesztette a gyakorlatban jelentőségét, mivel az ország keleti szárnya függetlenné vált. Pakisztán és Banglades között a diplomáciai kapcsolatok és a hivatalos elismerés napirendi pont maradt: Pakisztán végül 1974-ben ismerte el Banglades függetlenségét.

A One Unit kísérlete és Kelet-Pakisztán elszakadása hosszú távon is hatott a régió politikai gondolkodására: kiemelte a regionális identitások, nyelvek és autonóm törekvések jelentőségét, és megmutatta, hogy a központosítás tartósan instabillá teheti a többnemzetiségű államokat, ha nem biztosítanak megfelelő politikai képviseletet és gazdasági igazságosságot.