A korall-tengeri csata 1942. május 4–8. között zajlott. A II. világháború egyik jelentős tengeri összecsapása volt a Csendes-óceánon. A csata a japán haditengerészet és az Egyesült Államok valamint Ausztrália szövetséges tengeri és légi erői között zajlott, és történelmi jelentőségű volt: ez volt az első alkalom, amikor két fél repülőgép-hordozói csaptak össze úgy, hogy a harcoló hajók közvetlenül nem látták egymást, hanem repülőgépeiken keresztül mérkőztek meg.

Előzmények

Japán terve (Operation MO) a Új-Guinea keleti partjainak és a Port Moresby térségének elfoglalására irányult, továbbá cél volt a Tulagi és a Salamon-szigetek egyes pontjainak megszerzése. A japánok ezzel veszélyeztették volna Ausztrália és a szövetségesek közötti tengeri összeköttetést, ezért az amerikai és ausztrál erők repülőgép-hordozókat és cirkálókból, rombolókból álló csapatokat küldtek, hogy megakadályozzák a japán előrenyomulást.

Haderejek és felállások

  • Japán: a műveletben részt vettek könnyű- és nehézhordozók, köztük a könnyűhordozó Shōhō és a nehézhordozók Shōkaku és Zuikaku, valamint támogató cirkálók és rombolók.
  • Szövetségesek: az amerikai haditengerészet fő hordozói a Lexington és a Yorktown voltak, őket kísérték cirkálók és rombolók; emellett a térségben ausztrál egységek is részt vettek a védelmi műveletekben.

A csata menete

Május 3–4-én a japán erők elfoglalták Tulagit és környékét, ahol repülőteret és előőrsöt létesítettek. Május 7-én mindkét fél hordozói repülőgépeket küldtek a másik flották megtalálására és megtámadására. Az amerikai légitámadások megrongálták és végül elsüllyesztették a japán könnyűhordozót, a Shōhō-t. Ugyanezen nap a japánok is találtak és támadtak szövetséges hajókat, elsüllyesztve egy amerikai rombolót és veszteségeket okozva a kísérő egységekben.

Május 8-án folytatódtak a légicsaták: a japánok súlyosan megrongálták a Shōkaku-t, míg az amerikai hajók közül a Lexington és a Yorktown is találatokat szenvedett. A Lexington-t végül olyan súlyos károk érték, hogy a személyzetet evakuálták, és a hajót később elsüllyesztették. A Zuikaku hordozó megmaradt, de légihordozó-kapacitása jelentősen csökkent, mert sok repülőgépe és személyzete elveszett.

Veszteségek és következmények

  • Anyagilag és emberileg mindkét fél komoly veszteségeket szenvedett: több repülőgépet és repülőgép-személyzetet vesztettek, valamint hajók sérültek vagy süllyedtek el.
  • Bár a japánok több kisebb hajót süllyesztettek, stratégiai értelemben a csata az egyesült szövetségesek sikereként értékelhető, mert megakadályozta a japánok tengeri invázióját Port Moresby irányába – a japán tervet fel kellett adni.
  • A Shōkaku megsérülése és a Zuikaku repülőgép-veszteségei miatt mindkét hajó nem volt teljesen harcképes a következő nagy ütközetnél, a midwayi csatánál, ami hozzájárult az ottani amerikai győzelemhez.

Jelentősége

A korall-tengeri csata bizonyította a repülőgép-hordozók korszakának alapvető jellegét: a tengeri csaták új dimenziója súlyozódott át a levegő fölény megszerzésére. A harcok mutatták meg, hogy a hordozók és azok repülőgépei döntő szerepet játszanak a flottaműveletekben, és hogy a tengeri összecsapásokban immár a repülőgépek találatai, nem pedig a hagyományos tüzérségi párbajok határozzák meg az eredményt.

Utóhatás

A korall-tengeri ütközet után a hadműveletek gyorsan továbbléptek: egy hónappal később következett a midwayi csata (június 1942), amely az egyik fordulópontja volt a csendes-óceáni háborúnak, részben azért, mert a korall-tengeri veszteségek csökkentették a japán hordozók hadrafoghatóságát. A szövetségesek 1942 nyarán és kora őszén továbbra is aktív hadműveleteket folytattak: a Guadalcanal hadjárat 1942. augusztusában indult, és ez volt az első jelentős szárazföldi offenzíva a csendes-óceáni hadszíntéren.

A csata történelmi jelentősége abban áll, hogy bár taktikai szinten megosztott eredményű volt, stratégiai következményei hosszú távon az Allied oldalán hatottak, és új fejezetet nyitottak a hadviselés tengeri technikáiban és doktrínáiban.