Angliai csata

I. rész: Stratégiai célok

1940 júliusától a part menti hajókonvojok és hajózási központok, például Portsmouth voltak a fő célpontok. Egy hónappal később a Luftwaffe a RAF repülőterekre és infrastruktúrára (más hasznos háborús célpontokra) helyezte át támadásait. A csata előrehaladtával a Luftwaffe a repülőgépgyárakat és a szárazföldi infrastruktúrát is célba vette.

A part menti radarállomásokat bombázták, így egy ponton már csak egy radaroszlop állt. A britek emberi megfigyelőkből álló tartalékrendszert használtak, hogy információkat juttassanak el a vadászrepülő-parancsnokság központjába. A legtöbb történész egyetért abban, hogy a hadjáratnak ez a része Németország javára dőlt el.

II. rész: Polgári célpontok

A Luftwaffe végül áttért a lakossági központok, például városok és települések, valamint gyárak támadására. Miután a RAF bombázta Berlint és a német légierő franciaországi támaszpontjait, Adolf Hitler visszavonta a lakossági központok bombázásának mellőzésére vonatkozó parancsát, és támadásokat rendelt el brit városok ellen.^p305 A civilek elleni támadások terrorbombázási taktikák voltak, amelyek célja a pánik keltése és a morál rombolása volt.

1940. szeptember 7-én közel négyszáz bombázó és több mint hatszáz vadászgép hatalmas támadássorozatot indított a londoni Temzén lévő dokkok ellen éjjel-nappal.

A RAF 11-es csoportja felkerekedett, hogy találkozzon velük, méghozzá nagyobb számban, mint amire a Luftwaffe számított. A 12-es csoport Nagy Szárnya húsz percig tartott, mire alakzatba állt, elhibázta a tervezett célt, de még emelkedés közben találkozott egy másik bombázóalakulattal. Visszatértek, sajnálkozva a korlátozott sikerük miatt, és a késedelemért azt okolták, hogy túl későn kérték őket.

A Luftwaffe elkezdte elhagyni a reggeli támadásokat, és a London elleni támadásokat késő délután kezdték meg, 57 egymást követő éjszakán keresztül.

A vadászrepülő-parancsnokság alacsony morállal, ember- és géphiánnyal küzdött, és a repülőterek elleni támadások szüneteltetése lehetővé tette számukra, hogy talpra álljanak. Ez azt jelentette, hogy hétről hétre erősödtek a védők, és a Lutfwaffe veszteségei egyre nőttek.

Szeptember 15-én a RAF két hatalmas német támadási hullámot akadályozott meg, a 11-es csoport minden repülőgépét bevetették ezen a napon. Ezen a fontos napon összesen 60 német és 26 RAF-gépet lőttek le. A német vereség hatására Hitler két nappal később elrendelte Nagy-Britannia lerohanásának előkészületeinek "elhalasztását". Ezt követően a Luftwaffe a növekvő ember- és repülőgépveszteségek, valamint a jó utánpótlás hiánya miatt a nappali bombázásokról áttért az éjszakai bombázásra.

Szeptember 27-én Kentben lelőttek egy London elleni támadásból visszatérő Junkers Ju 88-ast. A német repülők életben maradtak, hogy harcot vívjanak a helyben állomásozó brit csapatok ellen. Állítólag közel 300 év óta ez volt az első alkalom, hogy fegyveres támadók brit katonákkal harcoltak brit földön.

A Dowding-rendszer

A brit védelem alappillére a felderítés, a parancsnokság és az irányítás volt, amely a csatát irányította. Ez volt a "Dowding-rendszer", fő tervezője, Sir Hugh Dowding légimarsall, a RAF vadászrepülő-parancsnokság vezetője után.

Dowding rendszerének lényege a rádiós iránymeghatározás (RDF, később radar, a rádióérzékelés és -tartóskeresés) használata volt. Ennek használata, valamint a Királyi Megfigyelő Hadtest információi döntő fontosságúak voltak. Ez tette lehetővé a RAF számára, hogy elfogja az érkező német repülőgépeket. A radaroperátorok telefonon keresztül (amelynek vezetékeit mélyen a föld alá fektették, betonból készült bombabiztos védelemmel)^p47 egy műveleti központhoz kapcsolódtak. Ez a központ a Fighter Command irányítóközpontja volt Bentley Prioryban. A csata során a Parti Parancsnokság és a Flotta Légierő számos egysége a Vadászrepülő Parancsnokság irányítása alá került.

Harcosok

A Luftwaffe Messerschmitt Bf 109E és 110C gépei a RAF munkagépe, a Hawker Hurricane Mk I és a ritkábban használt Supermarine Spitfire Mk I. A Bf 109E jobb emelkedési sebességgel rendelkezett, és magasságtól függően 10-30 mérföld/órával gyorsabb volt a Hurricane-nál.^p266 1940 szeptemberében kezdett szolgálatba állni a nagyobb teljesítményű Mk IIa sorozatú 1. Hurricane, bár csak kis számban. Ez a változat 342 mph maximális sebességre volt képes, ami mintegy 25-30 mph-val gyorsabb volt, mint az Mk I-es.

A Spitfire teljesítménye Dunkerque felett meglepetésként hatott, bár a német pilóták továbbra is erősen hittek abban, hogy a 109-es a jobb vadászgép. A Bf 109E azonban sokkal nagyobb fordulókörrel rendelkezett, mint a Hurricane vagy a Spitfire. A két brit vadászgép nyolc Browning 303-as géppuskával rendelkezett, míg a legtöbb Bf 109E két géppuskával és két szárnyágyúval. A Bf 109E és a Spitfire kulcsfontosságú területeken felülmúlta egymást; például bizonyos magasságokban a Bf 109E képes volt felülmúlni a brit vadászgépet.

Következmények

A náci Németország első jelentős vereségének és a háború egyik döntő fordulópontjának azt tartják, hogy nem sikerült elérnie céljait, vagyis Nagy-Britannia légvédelmének megsemmisítését, illetve Nagy-Britanniát fegyverszüneti tárgyalásokra vagy teljes megadásra kényszeríteni. ^p388

Ha Németország légi fölénybe kerül, Adolf Hitler elindíthatta volna a tengeri oroszlán hadműveletet, a tervezett kétéltű és légi inváziót Nagy-Britannia ellen.