Boreális (szubarktikus) éghajlat – jellemzők, elterjedés és tajga

Elhelyezkedés és általános jellemzők

A szubarktikus éghajlatú helyeken (más néven boreális éghajlat) hosszú, általában nagyon hideg tél van, és rövid, viszonylag meleg nyár. Ezek a területek jellemzően a nagy szárazföldek belsejében, az óceánoktól távol helyezkednek el, általában az ÉSZ 50° és az Északi szélesség 70° közötti szélességeken. Mivel a déli féltekén ilyen szélességeken nincsenek nagy szárazföldek, ott ez az éghajlat csak nagy magasságokban (hegységekben) fordul elő, például az Andokban, valamint Ausztrália és Új-Zéland Déli-szigetének hegységeiben. Ezek az éghajlatok a Dfc, Dwc, Dfd és Dwd csoportba tartoznak a Köppen-féle éghajlati osztályozásban.

Hőmérséklet és csapadék

Az év során nagyok a hőmérséklet-ingadozások. Télen a hőmérséklet régiótól függően akár -40 °C körülire, vagy még hidegebbre is süllyedhet; nyáron egyes helyeken 30 °C fölé emelkedhet. Ugyanakkor a nyarak rövidek: általában legfeljebb három hónapban az átlaghőmérséklet éri el vagy haladja meg a 10 °C-ot, és legalább egy hónapnak kell 10 °C-os átlagot elérnie. A legalacsonyabb havi átlaghőmérséklet pedig a legtöbb helyen 0 °C (32 °F) alatt van. A szubarktikus övezet átmenetet képez a nedves kontinentális és a sarkvidéki éghajlat között.

A csapadék általában kevés: sok szubarktikus területen az éves csapadékösszeg nem haladja meg a 150–200 mm-t (15–20 cm), ezért gyakran ökológiailag száraznak tekinthetők, bár a hideg miatt a talajon sokáig megmaradó hó és jég miatt a felszín gyakran nedves vagy mocsaras lehet. A csapadék fajtája évszaktól függően hó, havas eső vagy eső lehet; a lehullott csapadék gyakran hosszú ideig a felszínen marad, amíg a talaj el nem olvad.

Talajok, permafroszt és hidrológia

5–7 egymást követő hónapban, amikor az átlaghőmérséklet fagypont alatt van, a talaj és az altalaj jelentős mélységben megfagy. Az éghajlat hidegebb részein a nyári meleg gyakran nem elegendő arra, hogy a talaj felső rétegét néhány méternél mélyebben felolvasztsa, ezért ott kialakulhat a permafroszt (állandóan fagyott talaj). A felső, nyáron felengedő réteg vastagsága a szélességtől és a talajtól függően tipikusan 0,6–4 m között változik. A permafroszt megléte erősen befolyásolja a talajvízviszonyokat, a lefolyást, a növényzet gyökérfejlődését és az emberi építmények alapozását.

A boreális területekre jellemző talajtípusok közé tartoznak a podzolok és a rájuk rakódó humuszos, savanyú rétegek; sok helyen a talaj tápanyagszegény (alacsony termékenységű). A talajvíz és a lassú lefolyás miatt számos mocsár és tőzegláp is kialakul, különösen a permafrosztos területek szélén.

Növényzet és állatvilág — a tajga

A nyár rövidsége és a kemény telek miatt a növényzete általában alacsony változatosságú: kevesebb fajú, de sok helyen nagy kiterjedésű közösségeket alkot. A fák többsége örökzöld tűlevelű, mivel a fenyőfélék és a lucfenyők jól bírják a hideget és a gyenge talajokat; a lombhullató fák csak korlátozott számban és elszórtan találhatók. Ezt az erdőtípust tajgának (boreális erdőnek) hívjuk; a tajga a Föld egyik legnagyobb erdőborította területe, és a legnagyobb erdei bioszféra a bolygón, különösen Oroszországban és Kanadában.

A tajga flórája tipikusan tűlevelű fákból (például lucfenyő, vörösfenyő, erdeifenyő, és a tajgában különösen fontos a nyírfajok is), valamint aljnövényzetből (moha-, zuzmó- és számos cserjeféleség) áll. Az állatvilág alkalmazkodott a hideghez: jellemző fajúak az agancsos nagyvadak (pl. jávorszarvas), a rénszarvasok, rókafélék, farkas, hiúz, medvefélék és számos kisebb emlős és madár, amelyek a nyári rövid tenyészidőt használják ki.

Gazdálkodás, erdőhasználat és életfeltételek

A szubarktikus területeken általában nehéz a mezőgazdaság, mert a talaj terméketlen és a tenyészidő rövid. A jégtakaró és a pangó vizek sok mocsarat és tavat hoznak létre, ezért csak nagyon szívós növények képesek megteremni. Ugyanakkor bizonyos növények jól alkalmazkodnak: például burgonya, eper, áfonya és a legeltetésre vagy takarmányozásra használt széna gyakran megterem, különösen a tengerhez közeli, enyhébb mikroklímájú területeken. Az erdőgazdálkodás (kitermelés), bányászat, olaj- és gázkitermelés fontos gazdasági tevékenységek a boreális zónában, amelyek viszont nagy hatással vannak az élővilágra és a talajra.

Tűz, ökológiai szerep és karbonraktár

A boreális erdőkben a tűz természetes zavaró tényező: a tűzesetek elősegítik a fajösszetétel változását, és a tüzek után gyakran indul meg az újulat. A talajokban és a permafrosztban tárolt szerves anyagok nagy mennyiségű szénraktárt jelentenek; ezért a boreális zóna jelentős szerepet játszik a globális szénciklusban.

Klímaváltozás hatásai

A globális felmelegedés a szubarktikus területeken különösen jelentős következményekkel jár: a permafroszt felolvadása infrastrukturális károkat okozhat, megnövelheti a mocsarak és tavak lefolyástalanságát, és óriási mennyiségű szén és metán szabadulhat fel, ami tovább gyorsíthatja a felmelegedést. Emellett melegebb telek és hosszabb nyarak következtében nő a tűzesetek gyakorisága és intenzitása, a kártevők és betegségek terjedése, valamint az erdőzóna és a tundra közötti határok eltolódása (északabbra tolódás). Ezek a változások hatnak a helyi közösségekre, az ökoszisztémákra és a globális éghajlatra is.

Példák és tipikus helyek

A szubarktikus éghajlat ezeken a helyeken található:

• Szibéria nagy része
• Skandinávia északi fele (enyhébb telek a tengerparti területeken)
• Alaszka nagy része
• Kanada nagy része az ÉSZ 50°-tól az erdőhatárig, beleértve:
• Dél-Labrador
• Észak-Québec, kivéve a legészakibb területeket
• Ontario északi része
• Az északi préri tartományok
• A Yukon nagy része
• Az Északnyugati Területek nagy része

A nyár gyakran nagyon rövid, jellemzően 45–100 nap, és sok helyen a hőmérséklet az év bármely szakában fagypont alá süllyedhet, akár nyáron is. A szubarktikus éghajlat növényzete általában jól alkalmazkodott a rövid tenyészidőhöz és a hideg telekhez: csak a szívós fajok maradnak meg. A tajga erdők a világ egyik legnagyobb, összefüggő erdőterületét alkotják, fontos szerepet játszanak a vadgazdálkodásban, a faanyag-termelésben és a helyi kultúrák életében.

Gyakori városok és települések

• Fairbanks, Alaszka
• Whitehorse, Yukon
• Yellowknife, Északnyugati Területek
• Thompson, Manitoba
• Moosonee, Ontario
• Goose Bay, Új-Fundland és Labrador
• Rovaniemi, Finnország
• Kiruna, Svédország
• Arhangelszk, Oroszország
• Irkutszk, Oroszország
• Csita, Oroszország

Néhány hely a Dfd éghajlati csoportban (nagyon-nagyon hideg szubarktikus éghajlat):

• Verhojanszk és Ojmjakon (Szibéria) — a föld egyik leghidegebb lakott helyeivel.
• Egyes belső szibériai és szélvédett magasföldek, ahol rendkívül alacsony téli hőmérsékletek fordulnak elő.

Összefoglalás

A szubarktikus (boreális) éghajlat hideg, kontinentális jellemzőkkel bír: hosszú telek, rövid nyarak, fagyhatárok és gyakran permafroszt. Növényzete főként tűlevelű erdőkből áll (tajga), amelyek fontos szerepet játszanak a globális ökológiai rendszerekben és a szénkörforgásban. Az itt élő emberek és gazdasági tevékenységek különleges alkalmazkodást igényelnek, és a klímaváltozás ezen a területen komoly és gyorsan jelentkező hatásokkal jár.

Kérdések és válaszok

K: Mi az a szubarktikus éghajlat?

K: Melyek a Köppen-féle éghajlati osztályozási csoportok erre az éghajlati típusra?

K: Mekkora hőmérséklet-ingadozás fordul elő egy év alatt ebben az éghajlati típusban?

K: Hol található meg ez a fajta éghajlat?

K: Milyen növényzet nő ezeken a területeken?

K: Könnyű vagy nehéz ilyen éghajlaton gazdálkodni?

K: Mennyi csapadék esik évente az ilyen típusú környezetben?

Keresés betűvel