Smilodon
A Smilodon a kardfogú macskafélék egyik neme volt. Három faja volt. A Smilodon gracilis (vagy S. fragilis) volt az ősi, kisebb faj (2,5-0,5 millió évvel ezelőtt).
A Smilodon populator (1 mya-10 kya) Dél-Amerika keleti részén élő nagytestű, nehéz faj volt. Vállmagassága 1,2 m, átlagos hossza 2,1 m volt. Becsült 220-400 kg-os súlyával a legnehezebb ismert macskafélék közé tartozott. Felső szemfogai elérték a 28 cm-t, és akár 17 cm-re is kiálltak a felső állkapocsból.
A Smilodon fatalis (vagy S. californicus; 1,6 mya és 10 000 évvel ezelőtt között) volt a híres macska, amelyet a Los Angeles-i Rancho La Brea kátránygödrökből ismertek. A kátrányból, amely egy kicsit olyan, mint az aszfalt, körülbelül egymillió késő pleisztocén emlős csontja került elő, amelyek közül 162 000 csont a Smilodontól származik, ami talán 1200 egyedet jelent. A macska körülbelül akkora volt, mint egy nőstény oroszlán, de többet, talán 200 kg-ot nyomott. Vállmagassága körülbelül 1 méter volt.
Fogak és állkapocs
A Smilodon leginkább viszonylag hosszú agyarfogairól híres, amelyek a leghosszabbak a kardfogú macskák között, a legnagyobb faj, a Smilodon populator esetében körülbelül 28 cm hosszúak. A S. fatalis fogai 18 hónap alatt érték el teljes méretüket, 7 mm/hónap növekedési ütem mellett. Ezek a szemfogak karcsúak voltak és finom fogazattal rendelkeztek. Törékenyek voltak, és nem haraphattak csontba. Ezért a macskák nem használták hosszú fogaikat a zsákmány elejtésére. Csak akkor használták a fogaikat, amikor a zsákmányt legyőzték.
Smilodon koponya, hogy széles tátongó szájpadlás látszódjon
A támadás módszere
Ezeknek a macskáknak az elülső végtagjai hosszabbak és erősebbek voltak, mint a mai macskáknak, és ebből, valamint a fogazatából adódóan a támadás módszere is más lehetett. Egy megalapozott feltételezés szerint: lesből támadó ragadozók voltak, amelyek a zsákmányuk nyaka köré kapaszkodtak, és a torok alsó részén vágtak. Ez ellentétben áll a modern oroszlán módszerével, amely a zsákmányt a számbeli súlyával hozza le, és állkapcsát a zsákmány orrára és szájára szorítja. A zsákmány fulladásos halált hal.
A Smilodon szájpadlása csaknem 120 fokos lehetett, míg a modern oroszláné 65 fokos. Ezáltal a szájpadlás elég széles ahhoz, hogy a Smilodonok anélkül vághassák át áldozataik torkát, hogy az állkapcsukat harapásra zárnák.
A Smilodon fülkéje közelebb állt a leopárdéhoz, amely szintén lesből támadó ragadozó. Mindkettőnek fedezékre van szüksége, hogy közel kerüljön a zsákmányhoz. A Smilodonnak viszonylag rövid lábai és rövid, bütykös farka volt. Első lábai különösen erősek voltak. A teste a zsákmányra való felugráshoz alkalmazkodott, de nem volt túl gyors futó.
Állat- és növényvilág a Smilodon környezetében
Az utolsó jégkorszakban számos lehetséges zsákmányállatfaj volt a La Brea helyről: mamut, bölény, ló, teve, földi lajhár, pronghorn, tapír, szarvas, (jávorszarvas és mások). Ezek többsége 5-10 000 évvel ezelőtt kihalt. A fő okoknak a jelentős éghajlatváltozás és az emberi vadászat okozta nyomást tartják.
Akkoriban több volt a növénytakaró. Boróka, tölgyek, parlagfű, cédrusok, vörösfenyők, lombhullató, platán, gyűszűvirág és dió nőtt a környéken. A Smilodon addig maradt életben, amíg a zsákmányának volt növényzete.
Smilodon fatalis méretarányosan ábrázolva, hogy megmutassa testfelépítését.
