Selyemcápa (Carcharhinus falciformis) – ismertető, élőhely, veszélyeztettség
Selyemcápa (Carcharhinus falciformis) ismertető: megjelenés, élőhely, táplálkozás és veszélyeztetettség — mindent a közel veszélyeztetett óceáni ragadozóról.
A selyemcápa (Carcharhinus falciformis) a Carcharhinus nemzetség Carcharhinidae családjába tartozó cápafajta. Főként az Atlanti-, a Csendes- és az Indiai-óceán meleg vizeiben fordul elő. A selyemcápa nagytestű, karcsú, és legfeljebb 3,3 méter hosszúra nő meg. Nevét a sima, finom tapintású bőréről kapta, amely miatt „selymesnek” érzik a tapintását. Tápláléka elsősorban különféle csontos halakból áll, például tonhal, makréla, szardínia és sügér, emellett fogyaszt puhatestűeket (például tintahal) és más tengeri élőlényeket; ritkán dögevőként előszeretettel fogyaszt elhullott bálnák tetemeit is. Az IUCN a faj megítélése alapján nemzetközi szinten aggasztó populációcsökkenést jelzett, ezért a selyemcápát veszélyeztetettnek tekintik a túlhalászás és a célzott halászati nyomás miatt.
Leírás
A selyemcápa testalkata feszes, oldalról kissé lapított, fejformája kúpos, orra rövidebb. Sötétszürke vagy kékesszürke a hátoldala, míg a hasoldal világosabb, sok példánynál enyhe bronzos vagy aranyos árnyalat is megjelenik, ez adja a „selymes” hatást. Úszói viszonylag keskenyek, első hátúszója jellegzetesen nagyobb. A felnőtt egyedek testhossza általában 2–3,3 méter között változik; a nemek között kisebb eltérések lehetnek a testméretben és az éréseben.
Elterjedés és élőhely
A selyemcápa trópusi és szubtrópusi vizekben él, a nyílt óceán pelagikus zónáiban fordul elő, de gyakran megjelenik a kontinentális talapzatok, zátonyok, seamountok és a halrajok környezetében is. Sokszor tartózkodik a felszínhez közel és közepes mélységekben, de komponensei vándorló jellegűek: táplálék- és vízhőmérséklet-változások következtében hosszabb távokat is megtesznek.
Viselkedés és táplálkozás
- A selyemcápák gyakran rajokban, kisebb csoportokban mozognak, különösen ha nagyobb táplálékforrást (pl. tonhalraj, halászháló környéke) találnak.
- Étkezésük változatos: aktívan vadásznak kisebb és közepes méretű halakra, tintahalra és más gerinctelenekre; alkalmanként dögöket is fogyasztanak.
- Kapcsolódnak a lebegő szerkezetekhez (FAD-ek), halászhajók környezetéhez és egyéb, a tengerfelszínen összegyűjtő struktúrákhoz, mivel ezek gyakran vonzzák a zsákmányt és így a ragadozókat is.
Szaporodás
A selyemcápák élő kölyköket hoznak világra (vivipária), a fejlődés placentális jellegű. A vemhességi idő többnyire körülbelül egy év, a kölyök szám egyedenként változik; az utódok mérete a világra jövetelkor már viszonylag nagy, ami növeli a túlélési esélyüket. A faj viszonylag lassú reprodukciós rátával rendelkezik a nagytestű tengeri halfajokhoz képest, ezért érzékeny a túlzott halászati nyomásra.
Veszélyeztetettség és emberi hatások
A selyemcápát elsősorban a következő fenyegetések érintik:
- célzott halászat és oldalfogás (longline, víz alatti hálók) a hazai és nemzetközi kereskedelem számára;
- az uszonyok iránti kereslet (fin trade) miatt jelentős pusztulás;
- véletlen kifogás (bycatch) nagy távolsági halászati műveletekben, különösen tonhalhalászatokban;
- élőhely-degradáció, éghajlatváltozás és a táplálékforrások csökkenése, amelyek befolyásolják vándorló mintáikat és túlélésüket.
Nemzetközi értékelések szerint a faj állománya sok területen csökkenő trendet mutat, ezért a védelem és a fenntartható halászat megvalósítása kulcsfontosságú.
Védelem és kezelési lehetőségek
- halászati kvóták és célzott tiltások bevezetése, különösen a nagyobb távú flotta tevékenységeiben;
- bycatch-csökkentő intézkedések alkalmazása (szelektív eszközök, zsinórok és óvintézkedések használata);
- tilalmak a cápafinomok levágására (finning) és a nemzetközi kereskedelem szabályozása;
- regionális halászati szervezetek és nemzetközi egyezmények keretében történő együttműködés és adatgyűjtés a populációk nyomon követésére;
- védett tengeri területek kijelölése és a fontos reprodukciós/etetési területek oltalma.
Kapcsolat az emberrel
A selyemcápa nem tartozik a legveszélyesebb cápafajok közé az emberre nézve, de nagy mérete és ereje miatt potenciálisan veszélyes lehet, különösen provokáció vagy zsákmány jelenléte esetén. Az emberi tevékenység, elsősorban a túlhalászat és a finning, azonban jelentősen befolyásolja az állományokat, ezért a faj hosszú távú fennmaradása érdekében összehangolt nemzetközi intézkedésekre van szükség.
Összefoglalás: A selyemcápa (Carcharhinus falciformis) a trópusi óceánok jellegzetes pelagikus ragadozója; élete és populációi azonban ma már szembesülnek komoly halászati és kereskedelmi nyomással. Megfelelő gazdálkodási intézkedésekkel és nemzetközi együttműködéssel a faj hosszú távon megőrizhető.
Leírás
A nagy, karcsú cápának, a selyemcápának meglehetősen megnyúlt , lekerekített ormánya van, viszonylag ferde első hátúszója tompa csúccsal, amely a mellúszó szélei mögött helyezkedik el, kis második hátúszója rendkívül hosszú szabad hátsó csúccsal (több mint kétszeres magassággal), és alacsony hátközi gerinccel (gerinc a hátúszók között). A melluszonyok hosszúak és karcsúak, és sötét színű végük van. A selyemcápák általában sötétszürke, bronzos árnyalatúak, de néha aranybarna színűek. Az aljuk fehér. Az első hátúszó kivételével az összes uszony csúcsa szürkés színű; ez a fiataloknál jobban látható. A felső fogak széles háromszög alakúak és ferdék, az állkapcsok szöge felé átlósabbá válnak, amelyek erősen vágottak és erősen csipkézettek az oldalukon. Az alsó fogak felemelkednek, sima szélűek. Az alsó és a felső állkapcson is általában 1-2 szimpatikus fog található. A bőrfogak kicsik, szorosan egymáson helyezkednek el és fedik egymást, ami a bőrnek sima vagy "selymes" textúrát kölcsönöz, innen kapta a cápa a nevét. A faj maximális hossza 3,3 méter (10 láb). A hímek 2,2-2,3 méteres (9-10 éves korukban) válnak ivaréretté, és kisebbre nőnek, mint a nőstények, amelyek 2,3-2,5 méteres (12 éves korukban) érik el az ivarérettséget, azonban ezek a számok a faj különböző populációi között eltérőek. A selyemcápák súlya körülbelül 350 kilogramm (770 font).
A selyemcápának rövid első hátúszója és hosszú mellúszója van.
Taxonómia
Az első leírt példányt Johannes Müller és Jakob Henle 1841-ben a Carcharias (Prionodon) falciformis névvel illette. A Carcharhinus nemzetségnév a görög "karcharos" szóból származik, ami azt jelenti, hogy "éles", és a "rhinos" szóból, ami "orrot" jelent. A selyemcápának adott más nevek: Squalus vagy Prionodon tiburo, Gymnorhinus vagy Gymnorrhinus pharaonis, Aprionodon sitankaiensis, Carcharhinus floridanus, Eulamia malpeloensis és Carcharhinus atrodorsus.
Müller és Henle rajza egy selyemcápáról
Habitat
A selyemcápa gyakori a trópusi és szubtrópusi vizekben, és megtalálható az Atlanti-, a Csendes- és az Indiai-óceánban. Az Atlanti-óceán nyugati részén az Egyesült Államok Massachusetts államától Brazíliáig (beleértve a Mexikói-öblöt és a Karib-tengert), keleten pedig Spanyolországtól Angoláig terjed. Az Indiai-óceán nyugati részén és a Vörös-tengerben Tanzániától Mozambikig, beleértve Madagaszkárt és a Comore-szigetek területét, az Indiai-óceán középső és keleti részén pedig a Maldív-szigetektől és Srí Lankától Nyugat-Ausztráliáig található. A Csendes-óceán nyugati részén Kínától Új-Zélandig (beleértve a Hawaii-szigeteket), a Csendes-óceán keleti részén pedig Baja California-tól Peruig található.
Bár a selyemcápa főként a nyílt tengeri övezetben található, a selyemcápa nem csak a nyílt óceánban fordul elő, hanem már 18 méteres mélységből is feljegyezték. Aktív, gyors cápa, amely a melegebb (kb. 23 °C-os) vizeket kedveli. Általában a kontinentális talapzatok széleinek közelében és a mélyvízi zátonyok felett található, ahol nagy mennyiségű táplálékforrás található. Főként a felszíntől legalább 500 méteres mélységig terjed, de fogtak már 4000 méteres vízmélységben is. A tanulmányok azt mutatják, hogy a selyemcápák csoportjai különböző nemű, de azonos méretű selyemcápákat tartalmaznak. A fiatal selyemcápák a part menti bölcsőkben találhatók, a felnőttek pedig a parttól távolabb, mélyebb vizekben.
A selyemcápák többnyire nyílt vizekben élnek.
Etetés
A selyemcápa főként csontos halakkal táplálkozik, például tonhallal, makrélával, szardíniával, sügérrel, sügérkeszeggel, keszegfélékkel, tengeri pufókkal, tengeri harcsákkal, angolnákkal, lámpáshalakkal, reszelőhalakkal, ravaszhalakkal és süllőhalakkal. Táplálékai közé tartozik még a tintahal, a papír nautilus és az úszó rákok, és fosszilis bizonyítékok vannak arra, hogy döglött bálnákat döglött meg. Jó hallásuk és vadászati taktikájuk miatt ezek a cápák kiváló vadászok. Általában együtt dolgoznak, hogy a felszínre "tereljék" a kis halak csoportjait, csapdába ejtve a halakat. Amikor a halak szorosan egymás mellé kerülnek, a selyemcápák nagy sebességgel támadnak a halakra, és gyakran az egész halcsoportot felfalják.
A tonhal a selyemcápa kedvelt zsákmánya.
Reprodukció
A selyemcápa élősködő, ami azt jelenti, hogy élve szül. Az Atlanti-óceán nyugati északi részén a nőstények késő tavasszal (május-június) párosodnak, és ugyanebben az időszakban, de a következő évben szülnek, ami azt jelenti, hogy a vemhesség 12 hónapig tart. A kölykök száma almonként 6-14 az Atlanti-óceán nyugati részén, 9-12 az Atlanti-óceán keleti részén, 9-14 az Indiai-óceán nyugati részén, és 2-11 a középső Indiai-óceánon. A kicsinyek az első hónapokat korallzátonyokon töltik, de az első télre a nyílt óceánba költöznek. Az Atlanti-óceán nyugati északi részén a karibi szigetek mentén találhatók a szaporodóhelyek.
Egyéb nevek
Angolul a selyemcápát a Csendes-óceán keleti részén "hálóevő cápának" is nevezik, mivel gyakran a tonhalhalászathoz használt hálókba akad. A selyemcápát "Feketefoltos cápának", "Szürke bálnavadász cápának", "Olajcápának", "Zátonycápának", "Ridgeback cápának", "Sarlós cápának", "Sarlós selyemcápának" és "Sarló alakú cápának" is nevezik. Más nyelveken a selyemcápát "cação" (portugál), "cazon" (spanyol), "cazon de playa" (spanyol), "cazón-tiburón" (spanyol), "haukkahai" (finn), "jaqueta" (spanyol), "jaqueton" (spanyol), "kanhaai" (holland), "karcharinos lios" (görög), "kurotogarizame" (japán), "lombo preto" (portugál), "malie" (szamoai), "mandi sravu" (maláj), "mangeur d'hommes" (francia), "marracho sedoso" (portugál), "marracho-luzidio" (portugál), "mbamba menyo" (szuahéli), "moosi" (gudzsarati), "mungsing" (jávai), "mushi" (marathi), "papa" (szuahéli), "papa bunshu" (szuahéli), "pating" (tagalog), "requin soyeux" (francia), "seidenhai" (német), "suga sura" (telugu), "syhaai" (afrikaans), "tiburón" (spanyol), "tiburon jaqueton" (spanyol), "tiburón lustroso" (spanyol), "tiburón sedoso" (spanyol), "tinterero" (spanyol), "tollo" (spanyol), "tollo mantequero" (spanyol), "tribon berde" (papiamento), "tubarão-luzidio" (portugál), "yu jereh" (maláj), "yu pasir" (maláj) és "zijdehaai" (holland).
Emberi interakció
A selyemcápákat agresszív természetük és méretük miatt veszélyesnek tartják az emberre. A selyemcápákat megfigyelték már felemelt fejjel, görbe háttal és leeresztett farokkal, amely testtartásról úgy vélik, hogy egyfajta fenyegetéskijelzés. A selyemcápák a világ számos részén fontos szerepet játszanak a horogsoros és kopoltyúhálós halászatban. A Mexikói-öbölben gyakran a tonhalfogásokkal együtt fogják ki őket, de a cápahalászatban is kifogják őket. A Karib-tengeren néha halásznak rájuk, általában horogsorral, de nem gyakori fogás. A Maldív-szigeteken és Srí Lankán ők a legfontosabb cápafaj, a nyílt tengeri övezetben ejtett fogások 70-80%-át teszik ki. A japán vizeken a selyemcápa a cápahalászat gyakori célfaja, és a kardhal- és tonhalhalászattal együtt is kifogják. Az Egyesült Államok közép-atlanti vizeiben a selyemcápát korlátozottan, de nem jelentős számban halászják. A selyemcápa húsát, olaját és uszonyait kereskedelmi forgalomba hozzák. A selyemcápát a hobbihorgászok is halásznak. Más cápákhoz hasonlóan a selyemcápát is veszélyezteti a túlhalászás, mivel hosszú a vemhességi ideje, alacsony az utódok száma és lassú a növekedési üteme. A különböző halászatokban betöltött jelentőségén kívül a selyemcápákat különböző tudományos tanulmányokban is felhasználták a cápák érzékszervi biológiájának vizsgálatára.
Keres