A labirintodont egy régi elnevezés, amelyet a fosszilis kétéltűekre (illetve a korai négylábúak egyes csoportjaira) alkalmaztak. Bár a taxonómiában ma már nem hivatalos, és a modern rendszertanban részletesebb, kladiszti­kai csoportosítások váltották fel, a kifejezés evolúciós fokozatként vagy gyűjtőfogalomként továbbra is használható a beszédben. Az elnevezés a görög „labyrinthos” (labirintus) és „odont” (fog) szavakra utal: a labirintus-szerűen behajló zománc- és dentinrétegre, amely a fogak metszetén jellegzetes mintázatot ad.

Időtartam és elterjedés

A labirintodonták virágkora nagyjából a devontól az alsó triászig tartott (kb. 390–210 millió évvel ezelőtt), amikor a korai négylábúak közül számos csoport sikeresen benépesítette a part menti és édesvízi élőhelyeket. Többféle életmódot képviseltek: voltak kifejezetten vízi ragadozók, félig vízi formák és olyanok is, amelyek képesek voltak hosszabb ideig a szárazföldön tartózkodni. Méretük igen változatos volt — néhány faj alig néhány tíz centi, míg mások több méteres testhosszal rendelkeztek és csúcspreda­torként működtek az édesvízi ökoszisztémákban.

Jellemző morfológia

Legismertebb alaki sajátosságuk a fogakban kialakult, hálószerű rétegződés: a zománc és a dentin erősen behajlik, ami metszetben labirintusszerű megjelenést eredményez. Emellett jellemzők:

  • Erősen páncélozott koponyatető: nagy dermális csontok és díszítettség, amit az régebbi elnevezés, a „Stegocephalia” (’tetőzett fej’) is tükröz.
  • Összetett csigolyaszerkezet: a gerincoszlop többféle típusú csigolyából állt (például rhachitom vagy más részekre tagolódó centrumok), ami eltért a modern gerincesek egyszerűbb centrum-szerkezetétől. A csigolyák felépítése sok adattal szolgál a filogenetikai értékelésekhez. Csigolyákkal rendelkeznek — ez az eredeti megfogalmazás is erre utal.
  • Palatáji fogak és koponyabelső elemek: sok fajnál a koponya belsejében, a szájpadláson további fogsorok is találhatók, ami a ragadozó életmódra utal.

Rendszertan és filogenetikai helyzet

A „labirintodont” nem tekinthető monofiletikus kládnak: több, egymástól eltérő evolúciós vonalat foglalhatott magába, azaz a csoport sokszor polifiletikus vagy parafiletikus gyűjtőfogalomként értelmezhető. A korábbi irodalom gyakran a Temnospondylsnak nevezett nagy csoportot is a labirintodontok közé sorolta, de a modern rendszerezésben a temnospondylok külön jól körülhatárolt egységet alkotnak. A filogenetikai vizsgálatok és a részletesabb osztályozásban alkalmazott módszerek miatt ma már pontosabb, kladisztikus elnevezések használatosak.

A labirintodontok egyes vonalai fontos szerepet játszottak a gerincesek szárazföldi meghódításában. A modern kétéltűek (lissamphibia) eredetével kapcsolatban továbbra is viták vannak: egyes hipotézisek a temnospondylokból, mások a lepospondyl-szerű csoportokból származtatják a mai békákat, gőtéket és szalamandrákat.

Ökológiai és evolúciós jelentőség

Fontosak azért is, mert bemutatják a vízi–szárazföldi átmenet sokféle megoldását: a koponya és a fogazat adaptációi, a végtagok és az ízületi csatlakozások módosulásai, valamint a belső fül és légzés fejlődése mind információt adnak a szárazföldi életre való átállásról. A jól megőrződött fogak és koponyatetők gyakran szolgáltatnak részletes morfológiai adatokat, ezért a fosszilis anyag fontos a korai gerincesek evolúciójának tanulmányozásában.

Fosszilis megőrződés és kihalás

A labirintodonták fosszilizációja viszonylag jó: különösen a koponyacsontok és a fogak maradnak meg, mivel a dermális csontok és a megvastagodott fogzománc könnyebben kövesedik. A csoportok jelentős része a triász végére visszaszorult vagy kihalt, miközben egyes vonalak kihalását új versenytársak és környezeti változások is befolyásolták.

Összefoglalva: a „labirintodont” kifejezés ma már elsősorban történeti és leíró szerepet tölt be a paleontológiában — hasznos az általános morfológiai és ökológiai jellemzők megjelölésére –, de a pontos rendszertani besorolást modern, kladisztikus szemlélettel végzett elemzések adják meg.