A sáfránytermesztés története

Mediterrán

A minósziak palotáiban már i. e. 1500-1600 között is voltak sáfrányt ábrázoló képek, amelyek azt mutatták, hogy a sáfrányt gyógyszerként lehetett használni. Később görög legendák meséltek tengeri utakról Kilíciába, ahol kalandorok remélték, hogy megtalálják a világ legértékesebb sáfrányát. Egy másik legenda szerint egy Crocus nevű személyt megbabonáztak, és ő változott át az eredeti sáfránykrokkussá. Az ókori mediterrán népek - köztük az egyiptomi parfümkészítők, a gázai orvosok, a rodoszi városlakók és a görög hetériai kurtizánok - sáfrányt használtak parfümökben, kenőcsökben, potpourrisokban, szempillaspirálokban, isteni áldozatokban és orvosi kezelésekben.

A késő hellenisztikus Egyiptomban Kleopátra sáfrányt használt a fürdőjében, hogy jól érezze magát. Az egyiptomi gyógyítók a sáfrányt a gyomor-bélrendszeri betegségek minden fajtájára használták. A sáfrányt textilfestékként is használták olyan levantei városokban, mint Szidon és Tírusz. Aulus Cornelius Celsus sáfrányt írt elő sebek, köhögés, kólika és rüh kezelésére szolgáló gyógyszerekben, valamint a mithridatiumban. A rómaiak annyira szerették a sáfrányt, hogy a római gyarmatosítók magukkal vitték a sáfrányt, amikor Dél-Galliában telepedtek le, ahol Róma bukásáig kiterjedten termesztették. Az egymással versengő elméletek szerint a sáfrány csak a Kr. u. 8. századi mórokkal vagy a Kr. u. 14. századi avignoni pápasággal tért vissza Franciaországba.

Ez az ókori minószi freskó a krétai Knósszoszból egy majmot (görnyedt kék alak) ábrázol, amint a sáfránytermést szedi.

Ázsia

A sáfrányból készült festékeket már 50 000 évvel ezelőtt is használták rajzolásra. Ezeket a mai Irak területén találták meg. Később a suméroknak nevezett népek a vadon termő sáfrányt gyógymódjaikban és varázsitalokban használták. A kereskedők a Kr. e. 2. évezred előtt nagy távolságokra szállították a sáfrányt. Az ókori perzsák a Kr. e. 10. században már saját sáfrányfajtát (Crocus sativus "Hausknechtii") termesztettek Derbenában, Iszfahánban és Khoraszánban. Néha sáfrányszálakat szőttek a textíliákba. Az isteneknek áldozatként adták, és festékekben, illatszerekben, gyógyszerekben és testápolókban használták. A sáfrányszálakat ágyakra is szórták, és forró teába keverték a szomorú érzések gyógyítására. Mások attól tartottak, hogy a perzsák a sáfrányt kábítószerként és afrodiziákumként használják. Ázsiai hadjáratai során Nagy Sándor perzsa sáfrányt használt a teájában, rizsében és fürdőjében, hogy segítsen gyógyítani a harci sebeit. Sándor csapatai lemásolták vezérük cselekedeteit, és visszahozták a sáfrányfürdőzés szokását Görögországba.

Senki sem tudja, hogyan került a sáfrány Dél-Ázsiába. A hagyományos kasmíri és kínai beszámolók 900-2500 évvel ezelőttre datálják az érkezését. Eközben az ősi perzsa feljegyzéseket tanulmányozó történészek valamikor i. e. 500 előttre datálják az érkezést, és vagy a sáfránygumók perzsa átültetésének tulajdonítják, hogy új kerteket és parkokat töltsenek fel, vagy Kasmír perzsa inváziójának és gyarmatosításának. A föníciaiak ezután a kasmíri sáfrányt festékanyagként és a melankólia kezelésére használták. Innen kezdve a sáfrány élelmiszerekben és festékekben való felhasználása egész Dél-Ázsiában elterjedt. Az indiai buddhista szerzetesek például Buddha Sziddhárta Gautama halála után sáfrányszínű köntösöket vettek fel. A köntösöket azonban nem a drága sáfránnal, hanem kurkumával, egy olcsóbb festékkel, vagy jackfruittal festették.

Egyes történészek úgy vélik, hogy a sáfrány először a mongol hódítókkal érkezett Kínába Perzsián keresztül. Másrészt a sáfrányt említik az ősi kínai orvosi szövegek, köztük a negyven kötetes Shennong Bencaojing (神農本草經 - "Shennong nagy gyógynövénye", más néven Pen Ts'ao vagy Pun Tsao) gyógyszerkönyv, amely i. e. 200-300-ban készült. A hagyomány szerint a legendás Yan ("Tűz") császárnak (炎帝) Shennongnak tulajdonított mű 252 fitokémiai alapú gyógyászati kezelést dokumentál különböző betegségek kezelésére. Mégis, a Kr. u. 3. század körül a kínaiak már kasmíri eredetű sáfrányt emlegettek. Wan Zhen, egy kínai orvosszakértő például arról számolt be, hogy "[a] sáfrány élőhelye Kasmírban van, ahol az emberek elsősorban azért termesztik, hogy Buddhának ajánlják fel". Wan arról is elmélkedett, hogyan használták a sáfrányt az ő korában: "A [sáfránykrokusz] virága néhány nap múlva elhervad, és akkor nyerik ki a sáfrányt. Egyenletes sárga színe miatt értékelik. A bor ízesítésére is használható".

A dzsain Tirthankara Bhagavan Gomateshwara Bahubali 17,8 méteres monolitját, amelyet Kr. u. 978-993 között faragtak ki az indiai Shravanabelagolában, a Mahamastakabhisheka fesztivál részeként 12 évente hívők ezrei kenik be sáfránnyal.

Európa

Európában a sáfránytermesztés a Római Birodalom bukása után meredeken csökkent. A sáfrányt akkor kezdték újra termeszteni, amikor az iszlám civilizáció, "Al-Andalúz" elterjedt Spanyolországban, Franciaországban és Olaszországban. A 14. századi fekete halál idején a sáfrányalapú gyógyszerek iránti kereslet ugrásszerűen megnőtt, és sok sáfrányt kellett velencei és genovai hajókon keresztül behozni a déli és mediterrán országokból, például Rodoszról. Egy ilyen szállítmány nemesek általi ellopása robbantotta ki a tizennégy hétig tartó "sáfrányháborút". A konfliktus és az ebből fakadó, a sáfránykalózkodás elharapózásától való félelem jelentős sáfránytermesztésre ösztönözte Bázelben, amely virágzásnak indult. A sáfránytermesztés és -kereskedelem ezután átterjedt Nürnbergbe, ahol a sáfrányhamisítás járványos méreteket öltött, és bevezette a Safranschou-kódexet, amelynek értelmében a sáfrányhamisítókat pénzbüntetéssel, börtönnel és kivégzéssel sújtották. Nem sokkal később a sáfránytermesztés egész Angliában elterjedt, különösen Norfolkban és Suffolkban. Az új különleges terményről elnevezett Saffron Walden, Essex városa Anglia első számú sáfránytermesztő és -kereskedő központjává vált. Az egzotikusabb fűszerek, mint a csokoládé, a kávé, a tea és a vanília beáramlása az újonnan kapcsolatba került keleti és tengerentúli országokból azonban a sáfrány európai termesztésének és felhasználásának visszaesését okozta. Csak Dél-Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban maradt fenn jelentős termesztés.

Az európaiak akkor hozták a sáfrányt Amerikába, amikor a Schwenkfelder egyház bevándorló tagjai sáfránygumókat tartalmazó ládával hagyták el Európát; sok Schwenkfeldert már Európában is széles körben termesztettek sáfrányt. A pennsylvaniai hollandok 1730-ra már egész Kelet-Pennsylvania területén termesztették a sáfrányt. A karibi spanyol kolóniák nagy mennyiségben vásároltak ebből az új amerikai sáfrányból, és a nagy kereslet biztosította, hogy a sáfrány listaárát a philadelphiai árutőzsdén az aranyéval tették egyenlővé. A karibi térséggel folytatott kereskedelem később összeomlott az 1812-es háborút követően, amikor számos sáfrányt szállító kereskedelmi hajó elpusztult. A pennsylvaniai hollandok azonban továbbra is termesztettek kisebb mennyiségű sáfrányt a helyi kereskedelem számára, valamint süteményeikhez, tésztáikhoz, csirke- és pisztrángételeikhez. Az amerikai sáfránytermesztés a modern időkig főként a pennsylvaniai Lancaster megyében maradt fenn.

A középkori európai illuminált kéziratok, mint például ez a 13. századi ábrázolás Thomas Becket canterburyi érsek meggyilkolásáról, gyakran használtak sáfrányszínezéket a sárga és narancssárga árnyalatok előállításához.