A kongresszusi elosztás módosítása

Szöveg

Az Alkotmány első cikke által előírt első számbavétel után minden harmincezer főre jut egy képviselő, amíg a számuk el nem éri a százat; ezt követően a Kongresszus úgy szabályozza az arányt, hogy ne legyen kevesebb, mint száz képviselő, és ne legyen kevesebb, mint egy képviselő minden negyvenezer főre, amíg a képviselők száma el nem éri a kétszázat; ezt követően a Kongresszus úgy szabályozza az arányt, hogy ne legyen kevesebb, mint kétszáz képviselő, és ne legyen több, mint egy képviselő minden ötvenezer főre.

Háttér:

A képviselőházi helyek "ideális" száma az ország alapítása óta vita tárgyát képezi. Az 1787-es alkotmányozó gyűlés küldöttei a képviseleti arányt 40 000 lakosra jutó egy képviselőben határozták meg. George Washington javaslatára az arányt 1:30 000-re módosították. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor Washington véleményt nyilvánított a konvenció során megvitatott tényleges kérdésekről.

A Federalisták 55. számában James Madison amellett érvelt, hogy a képviselőház méretének egyensúlyt kell teremtenie a testület törvényhozási képessége és annak szükségessége között, hogy a törvényhozók elég közel álljanak az emberekhez ahhoz, hogy megértsék helyi körülményeiket, hogy e képviselők társadalmi osztálya elég alacsony legyen ahhoz, hogy együtt érezzenek a nép tömegének érzéseivel, és hogy hatalmuk eléggé felhígult legyen ahhoz, hogy korlátozza a közbizalommal és a közérdekkel való visszaélést.

"... először is, hogy a képviselők ilyen kis száma nem lesz biztonságos letéteményese a közérdekeknek; másodszor, hogy nem rendelkeznek megfelelő ismeretekkel számos választójuk helyi körülményeiről; harmadszor, hogy a polgárok azon osztályából kerülnek ki, amely a legkevésbé rokonszenvezik a nép tömegének érzéseivel, és a legvalószínűbb, hogy a kevesek állandó felemelésére törekszik a sokak nyomása árán;..."."

Az alkotmány ratifikálását ellenző antiföderalisták megjegyezték, hogy a dokumentumban semmi sem garantálja, hogy a képviselőházi helyek száma továbbra is a kis választókerületeket fogja képviselni, ahogy az államok lakossága növekszik. Attól tartottak, hogy idővel, ha a méret viszonylag kicsi marad, és a körzetek egyre kiterjedtebbé válnak, akkor csak a széles földrajzi területekre kiterjedő hírnévvel rendelkező, jól ismert személyek biztosíthatják a megválasztásukat. Attól is tartottak, hogy a kongresszusban helyet foglalók ennek következtében nem fognak eléggé szimpatizálni a körzetükben élő átlagemberekkel, és nem lesznek eléggé kötődve hozzájuk.

Ez az aggodalom nyilvánvaló volt a különböző államok ratifikáló konvencióiban, ahol többen kifejezetten kértek egy olyan módosítást, amely biztosítja a képviselőház minimális méretét. Virginia ratifikációs határozata a következőket javasolta,

Hogy az Alkotmányban említett összeírás vagy népszámlálás szerint minden harmincezer emberre jut egy képviselő, amíg a képviselők teljes száma el nem éri a kétszázat; ezután ez a szám a Kongresszus utasítása szerint folytatódik vagy növekszik, az Alkotmány által meghatározott elvek szerint, az egyes államok képviselőinek a népesség növekedésének megfelelően időről időre nagyobb számban történő elosztásával.

Az antiföderalista Melancton Smith a New York-i ratifikáló konvención kijelentette, hogy,

Az Alkotmányban mindenképpen rögzítenünk kellene azokat a dolgokat, amelyek a szabadsághoz elengedhetetlenek. Ha valami ebbe a körbe tartozik, akkor az a törvényhozás létszáma.

A föderalisták, akik támogatták az alkotmány ratifikálását, azzal nyugtatták meg a ratifikációt ellenzőket, hogy egyetértettek abban, hogy az új kormánynak azonnal foglalkoznia kell az antiföderalisták aggályaival, és fontolóra kell vennie az alkotmány módosítását. Az új államforma ratifikálásához elengedhetetlen volt az a biztosíték, hogy az első kongresszusban foglalkoznak majd ezekkel a kérdésekkel.

Jogalkotási és ratifikációs előzmények

A képviselőház megfelelő méretének és a képviselők államok közötti megfelelő elosztásának meghatározására szolgáló képletet megállapító módosítás egyike volt az alkotmányhoz javasolt számos módosítási javaslatnak, amelyet elsőként James Madison virginiai képviselő terjesztett be a Házba 1789. június 8-án. Madison eredeti szándéka a következő volt,

Az I. cikk 2. szakaszának3. szakaszából a következő szavakat kell kihúzni: "A képviselők száma nem haladhatja meg az egy képviselőt minden harmincezerre, de minden államnak legalább egy képviselővel kell rendelkeznie, és amíg az ilyen számbavétel meg nem történik;" és helyette a következő szavakkal kell beilleszteni "Az első tényleges megszámlálást követően minden harmincezerre egy képviselő jut, amíg a szám el nem éri a-, azután az arányt a Kongresszus úgy szabályozza, hogy a szám soha ne legyen kevesebb, mint-, és ne legyen több, mint-, de minden államnak az első megszámlálást követően legalább két képviselője legyen; és ezt megelőzően".

Ezt, Madison más javaslataival együtt, egy minden állam egy-egy képviselőjéből álló bizottság elé terjesztették. A bizottságból való kilépés után a teljes Ház megvitatta a kérdést, és 1789. augusztus 24-én elfogadta azt és tizenhat másik módosító cikkelyt. A javaslatok ezután a szenátus elé kerültek, amely 26 érdemi módosítást eszközölt. A szenátus 1789. szeptember 9-én jóváhagyta a tizenkét módosító cikkelyből álló, összeválogatott és konszolidált csomagot. Ebben a módosításban megváltoztatták az elosztási formulát, amelyet akkor kellett követni, amikor a Ház tagjainak száma elérte a 100-at.

Amikor a módosítást ratifikációra küldték az államoknak, tíz állam igenlő szavazata tette volna működőképessé ezt a módosítást. Ez a szám 1791. március 4-én tizenegyre emelkedett, amikor Vermont csatlakozott az Unióhoz. 1791 végére a módosításhoz már csak egy állam hiányzott. Amikor azonban Kentucky 1792. június 1-jén elnyerte az államiságot, a szám tizenkettőre emelkedett, és bár Kentucky még azon a nyáron ratifikálta a módosítást (a többi tizenegy módosítással együtt), még mindig egy állam hiányzott. Azóta egyetlen további állam sem ratifikálta ezt a módosítást. Ahhoz, hogy az alkotmány részévé váljon, további 27 ratifikációra van szükség.

Eugene Martin LaVergne, egy volt ügyvéd azt állítja, hogy bizonyítékot talált arra, hogy a teljes javasolt Bill of Rights, beleértve ezt a javasolt módosítást is, 1790-ben Connecticutban ratifikálták. Így Kentucky 1792-es ratifikációja elegendő lett volna ahhoz, hogy a módosítás megfeleljen az alkotmányos követelménynek, és az alkotmány részévé váljon. LaVergne szerint azonban a connecticuti ratifikációt soha nem továbbították a kongresszusnak intézkedésre. LaVergne ezt az érvet több szövetségi tisztviselő ellen indított perben is képviselte, de az ügyet elutasították. Az elutasítást az Egyesült Államok Harmadik Kerületi Fellebbviteli Bírósága per curiam összefoglalóan megerősítette, ezzel az ügy véget ért.

Kapcsolódó oldalak

• Az Egyesült Államok alkotmányának módosításainak listája
• Tizennegyedik módosítás 2. szakasza (amely módosította az I. cikk 2. szakaszának 3. szakaszát, amelyet általában a háromötödös kompromisszumként ismertek).
• Az Egyesült Államok kongresszusi felosztása
• Az 1792. évi elosztási törvény
• Az 1911. évi felosztási törvény
• Az 1929. évi újraelosztási törvény