Az első világháborús jóvátétel

A jóvátétel fejlődése

Nagy vita alakult ki a jóvátétel igazságosságáról és várható hatásáról. John Maynard Keynes 1919-ben lemondott a brit pénzügyminisztériumból, hogy tiltakozzon a követelt magas összeg ellen.

Az 1924-es Dawes-terv megváltoztatta Németország jóvátételi kifizetéseit. 1929 májusában a Young-terv 112 milliárd arany márkára (28,35 milliárd dollár 59 év alatt, azaz 1988-ban) csökkentette a további kifizetéseket. Ezen kívül a Young-terv az évi kétmilliárd arany márkában (473 millió dollár) meghatározott kifizetést két részre osztotta: az összeg egyharmadának megfelelő, halasztást nem tűrő részre és a fennmaradó kétharmadot kitevő halasztható részre.

A nagy gazdasági világválság miatt megpróbálták elhalasztani a további kifizetéseket. Ez nem sikerült, de az 1932-es lausanne-i konferencián úgy döntöttek, hogy törlik a jóvátételeket. Németország ekkorra már a versailles-i szerződésben előírt összeg nyolcadát fizette ki. Hitler hatalomra kerülésekor azonban Németország megtagadta a további fizetést.

Vélemények Németországban

Csak kevés német ember fogadta el, hogy elvesztették a háborút. A német főparancsnokság a társadalom számos civil részét hibáztatta, különösen a szocialistákat, a kommunistákat és a zsidókat. Ezt az elképzelést Dolchstoßlegende (hátba szúrás mítosz) néven ismerték. A németek elégedetlenek voltak a jóvátétel összegével, ami szörnyűnek tűnt, részben azért, mert a német vezetők nem tudták képviselni a döntésben.

A német gazdaságra gyakorolt hatás

A kifizetésekből származó gazdasági problémák állítólag fontos tényezőnek számítottak, amely a weimari köztársaság végéhez és Adolf Hitler diktatúrájának kezdetéhez vezetett. John Maynard Keynes brit közgazdász szerint ez a német gazdaságot és a német politikát is gyengíteni fogja. Sok történész azonban nem értett vele egyet. Margaret MacMillan kanadai történész megmutatta elképzelését, miszerint Németország minden kifizetést megtehetett volna, ha akarja. Azt mondta, hogy a probléma az volt, hogy Németország nem szeretett volna fizetni.

Sally Marks amerikai történész is úgy vélte, hogy Németország ki tudja fizetni a jóvátételt. Szerinte a németek teljes egészében és időben fizették a jóvátételt, amíg a franciák 1921-ben megszállták Düsseldorfot, de miután a franciák 1922-ben már nem állomásoztak ott, abbahagyták. Még abban az évben a probléma súlyosabbá vált, mivel a francia és belga képviselők a Ruhr-vidék megszállását sürgették, hogy Németországot fizetésre kényszerítsék, míg a britek csökkenteni akarták a jóvátételeket. A Ruhr-vidék megszállása 1923 januárjában kezdődött meg. A szövetségesek egészen biztosak voltak abban, hogy a német kormány szándékában áll megtagadni a fizetést, ha a szövetségesek ki akarják kényszeríteni a jóvátételt.

A Ruhr-vidéken "csendes harcként" a német kormány 1923-ban megkezdte a hiperinflációt, amely tönkretette a német gazdaságot. Egy brit történész, Richard J. Evans 2008-ban azt mondta, hogy a német kormány volt a felelős a hiperinflációért, mivel inkább ezt választotta a jóvátétel kifizetésénél. A németek elnyerték a világ szánalmát, és ezután a franciák kénytelenek voltak beleegyezni az 1924. áprilisi Dawes-tervbe, amely csökkentette a jóvátételeket. Az új terv értelmében Németország 1924-ben 1 milliárd márkát fizetett, és 1927-re elérte a 2,25 milliárdot. Ezt követően Németország évente 2,5 milliárd márkát tudott fizetni. A németek azonban továbbra sem fizették a jóvátételt. Ennek kezelésére a szövetségesek 1924 július-augusztusában Londonban konferenciát tartottak, és ez volt az első alkalom, hogy Németország megtámadta a versailles-i szerződést.

A németek panaszkodtak, hogy a Dawes-terv szerinti kifizetések még mindig túl magasak, ezért létrehozták az 1928-as Young-tervet, és a németeknek 1988-ig nem kellett 2,5 milliárdnál többet fizetniük. Gustav Stresemann követelte, hogy Rajna-vidéket vissza kell adni Németországnak, hogy Németország elfogadja a tervet. Erős nyomás alatt a franciák 1930 júniusában elhagyták Rajna-vidéket.

A. J. P. Taylor brit történész azt írta, hogy a jóvátétel elég kemény volt ahhoz, hogy büntetésnek tekintsék, de nem volt elég ahhoz, hogy megakadályozza Németországot abban, hogy visszanyerje nagyhatalmi státuszát, és Adolf Hitler felemelkedéséért is felelőssé tehető.