Zsákállatok (Urochordata): ismertető, jellemzők és életmód
Zsákállatok (Urochordata) ismertető: tunikás, sziklákhoz tapadó tengeri szűrőzők életmódja, anatómiája, fajok és kolóniaélet részletes, illusztrált tudományos áttekintése.
A zsákállatok (Urochordata) a Chordates (gerinchúrosok) egyik altörzse. Többnyire tengeri élőlények, és a tengerökológia fontos tagjai, mind egyedülálló anatómiai megoldásaik, mind életmódjuk miatt.
Jellemzők és külső felépítés
A legtöbb kifejlett zsákállat testét egy külső védőréteg borítja, ezért a csoport gyakran a tunikások néven ismert. Ezt a réteget tunika néven említjük: rostos, részben fehérje- és szénhidráttartalmú anyagból áll, amelyben a tunicin nevű, cellulózsármazékhoz hasonló anyag is jelen lehet. A tunika az állat testét tartja és védi.
Tipikus jellemzők (egyszerűsítve):
- Larva: szabadon úszó „bólélő” (tadpole) lárvastádium, amelyen jelen van a notochord (húr), valamint a csillagszerű idegrendszer egy része — ez a kapcsolat a gerinchúrosokra utal.
- Kifejlett egyed: sok fajban szessilisek; a test gyakran zsákszerű, két nyílással (beömlő és kiömlő) a vízáramlás fenntartására.
- Tunika: kívülről a bőrszerű védőréteg, amelyet a bőrszerű tunika alkot.
Életmód és táplálkozás
A zsákállatok többsége szűrőtáplálkozó. Vízbeáramlással táplálják magukat: a víz a beömlőnyíláson át jut a testbe, a planktonnal és más lebegő szerves anyagokkal együtt. A táplálékot a garat rostjai és nyálkaszűrő rendszer választja ki, majd a felesleges vizet a kiömlőnyíláson keresztül távolítják el.
A kifejlett állatok többsége szessilisek, gyakran sziklákhoz vagy más kemény felületekhez tapadnak, ahol állandó vízáramlás biztosítja a táplálékhoz jutást. Vannak azonban pelagikus (nyíltvízi) formák is, például a szalpaszerűek (Thaliacea), amelyek úszva élnek.
Rendszertan és fő csoportok
A Urochordata-hoz tartozó legfontosabb csoportok röviden:
- Ascidiacea (tunikafélék): legtöbb, kőhöz tapadó, néha koloniális vagy félkoloniális formák; ezek tartalmazzák a legtöbb ismert zsákállatfajt.
- Thaliacea (szalpak és rokonok): pelagikus, úszó, gyakran láncokban vagy tömegekben előforduló fajok.
- Appendicularia vagy Larvacea: kisméretű, folyamatosan lárva-szerű alakú, házakat építő fajok, amelyek szintén szűrnek.
A csoport fajszáma körülbelül 3000 ismert fajt, bár újabb kutatások és expedíciók tovább pontosíthatják a számot. A kifejlett egyedek többsége a tengerfenéken, a litorális zónában (partközeli zónában) él, de sok faj a mélyebb vizekben vagy a nyílt tengeren is előfordul.
Fejlődés és szaporodás
Sok zsákállat különleges fejlődési ciklussal rendelkezik: a lárva aktívan úszik, és rendelkezik notochorddal, amely a későbbi gerinchúrosokra emlékeztet. A lárva azonban általában rövid ideig él, majd egy helyre tapadva metamorfózison megy át — ilyenkor elveszíti farkát és notochordját, és kifejlett, gyakran ülő életmódú állattá alakul.
A szaporodás lehet:
- Szemleges: sok faj hermafrodita; a megtermékenyítés lehet külső (vízben történő) vagy bizonyos esetekben belső.
- Sokszorosodás ivartalanul: különösen a koloniális egyedeknél gyakori a sarjképzés (budding), amely lehetővé teszi gyors terjedést és kolóniaépítést.
Ökológiai szerep és emberrel való kapcsolatok
A zsákállatok fontos szerepet töltenek be a tengeri táplálékláncban: tisztítják a vizet, és a planktonon keresztül energiát juttatnak a bentikus közösségekbe. Ugyanakkor néhány faj problémát okozhat:
- Biofouling: bizonyos tunikafajok telepei hajótesten, kikötői szerkezeteken és tengeri létesítményeken problémát jelenthetnek.
- Invazív fajok: néhány zsákállat (például a hajózat révén terjedő fajok) idegen vizekbe kerülve nagy tömegben elszaporodhat és zavarhatja a helyi élővilágot.
Érdekességek
- A zsákállatok lárvája az egyik legkézenfekvőbb példa arra, hogyan jelennek meg a gerinchúrosokra jellemző jegyek (notochord, dorsalis idegszál) még olyan csoportokban is, amelyek kifejlett állapotban ezeket már elveszítik.
- A tunika anyaga vegyi összetétele miatt különös biológiai és anyagtudományi érdeklődés tárgya lehet.
Összefoglalva, a zsákállatok (Urochordata) változatos, tengeri élőlényekből álló csoport, amelyek anatómiai és életciklus-beli sajátosságaik miatt fontosak a gerinchúrosok evolúciójának megértésében és a tengeri ökoszisztémák működésében.

Kékharangos tunikák

A Botrylloides violaceus zsákállat kolóniái. Figyeljük meg a kolóniákon belüli és a kolóniák peremén található új zooidbimbókat.

Botryllus kolónia.
Etetés
A tengeri süllőnek két nyílás van a kis testén. Az egyik nyílás, az úgynevezett szájszifon, vizet szív be az állatba; a másik nyílás, az úgynevezett pitvari szifon, vizet spriccel ki az állatból. Belsejében egy kis kosárszerű szita található, amely felfogja a táplálékot: ezek a tengeri csigák tehát szűrő táplálkozók. A tengeri tintahal a szifonjain lévő lyukakat úgy tudja lezárni, mint ahogyan egy húzózsinór egy zacskó nyílását.
Életciklus
Lárvaállapotban úgy néz ki, mint egy ebihal, ezért néha ebihal-lárvának is nevezik. Mint sok tengeri élőlény, a tengeri csuka lárvája is nagyon másképp néz ki, mint a kifejlett tengeri csuka. A lárva rövid ideig úszik, majd a tengerfenéken lévő valamire, például egy kőre tapad, és átalakul felnőtt alakjává. Általában élete végéig egy helyen marad.
Kapcsolatok
A zsákállatok közelebbi rokonságban állnak a koponyaalakúakkal (süllő, lámpáshal, állkapocsgerincesek), mint a lándzsás állatokkal, tüskésbőrűekkel, hemichordatákkal vagy más gerinctelenekkel.
Felfedezések
Néhány fajban olyan kémiai anyagokat találtak, amelyek segíthetnek az olyan betegségek, mint a rák vagy különböző vírusok elleni küzdelemben.
A tudósok azt is megállapították, hogy egyes fajok több generáción keresztül képesek gyógyítani a rajtuk okozott károkat. Hasonló folyamat lehetséges az emberek esetében is.
Kapcsolódó oldalak
- Salp: ezeket a Déli-óceánban, az Antarktisz közelében észlelik. Hatalmas rajaik meghaladhatják a krillek számát.
Keres