A Powderfinger 1989-ben indult az ausztráliai Brisbane-ben. Ian Haug, John Collins és Steven Bishop (dobok) más zenekarokban zenéltek, amikor elhatározták, hogy megalakítják a Powderfingert. A zenekar nevét Neil Young "Powderfinger" című daláról kapta. Haug az egyetemen találkozott Bernard Fanninggel, és Fanning úgy döntött, hogy csatlakozik a zenekarhoz. Később Jon Coghill is csatlakozott, amikor Bishop kilépett. Darren Middleton volt az utolsó, aki csatlakozott, amikor a Powderfinger látta az egyik másik zenekarát játszani, és meghívta őt, hogy csatlakozzon.
Korai munka
A Powderfinger 1992-ben adta ki első Extended Play-jét (EP) Powderfinger címmel. Ezt követte a Transfusion 1993-ban. A Transfusion Ausztráliában népszerű volt, és az ARIA Alternative Chart, az alternatív rockzene chartjának első helyére került. A Powderfinger a Transfusion kiadása után szerződést kötött a Polydor lemezkiadóval.
Első EP-jük nem fogyott rosszul, ezért 1994-ben elkészítették Parables for Wooden Ears című albumukat. Ez nem sikerült túl jól, és Fanning egy 2004-es interjúban azt mondta, hogy "a zene nem volt túl jó". A zenekar ezután 1996-ban kiadta a Double Allergic című lemezt. Ez az album nagyon népszerű lett Ausztráliában; több mint 200 000 példányban kelt el. Jonathan Lewis az Allmusic-tól azt mondta, hogy "a Double Allergic megalapozta a Powderfingert, mint az 1990-es évek végének egyik legizgalmasabb ausztrál rockzenekarát". A Double Allergic készítésekor Middleton azt mondta, hogy ez volt a legjobb zene, amit a zenekar eddig készített. Az album megjelenése után a Powderfinger turnéra indult a You Am I társaságában, és fellépett a Livid koncerteken.
Sikeres kiadások
A Double Allergic után a Powderfinger elkezdett dolgozni harmadik albumán. A zenekar Melbourne-ben egy új producerrel, Nick DiDia-val dolgozott. 1998-ban kiadták az Internationalist című lemezt. Az album az ARIA Albums Chart első helyére került, és 101 hétig maradt a top 50-ben. Több mint 350 000 példányban kelt el. Az Internationalist volt az első Powderfinger-album, amely ARIA-díjat nyert; az 1999-es ARIA-díjkiosztón az "Év albuma", a "Legjobb rockalbum" és a "Legjobb borító" díját nyerte el. Az első kislemezdal, a "The Day You Come" 1999-ben elnyerte az "Év kislemeze" díjat.
Az Internationalist című albumon a Powderfinger politikai véleményükről és társadalmi elképzeléseikről szóló dalokat is tartalmazott, de elmondásuk szerint ezt nem szándékosan tették. Az Internationalist másképp hangzott, mint a zenekar első két albuma. Ennek oka az volt, hogy a zenekar új módszerekkel kísérletezett a zenélés és a dalszerzés terén.
A Powderfinger következő albuma, a 2000-ben megjelent Odyssey Number Five a leghíresebb. Számos díjat nyert, többek között a Rolling Stone magazin "Az év albuma", és a 2001-es "Az év albuma" ARIA-díjat. Az ARIA Albums Chart első helyére is felkerült. Az Odyssey Number Five-ról a Powderfinger kiadta legnépszerűbb kislemezét, a "My Happiness"-t. A dal elnyerte a 2001-es "Az év kislemeze" ARIA-díjat, és az ARIA Singles Chart negyedik helyére került. Az Odyssey Number Five két dala is megjelent filmekben; a "These Days" a Two Hands című filmből, a "My Kind of Scene" pedig a Mission című filmből: Impossible II című filmben.
Az Odyssey Number Five a Powderfinger eddigi legrövidebb albuma volt. Az Internationalisthoz hasonlóan politikai és társadalmi kérdésekről szólt. Emellett számos dal szólt a szerelemről is. Fanning szerette hallgatni a gospel zenét, és a soult, ami gyakran szól a szerelemről, és ezek hallgatása után írta a saját dalait. A kritikusok nem értettek egyet az albummal kapcsolatban; az Entertainment Weeklynek tetszett, és B+-t adott rá, mondván, hogy az album jól kísérletezett, míg az Allmusic ötből másfél csillagot adott, mondván, hogy a Powderfinger túl óvatos és nem elég agresszív. A Powderfinger a Coldplay társaságában turnézott Észak-Amerikában az Odyssey Number Five népszerűsítése érdekében.
2003-ban a Powderfinger kiadta ötödik albumát, a Vulture Street-et. A lemez egy brisbane-i utcáról kapta a nevét, ahol a zenekar próbált. A Vulture Street az ARIA Albums Chart első helyére került, de nem maradt a listán olyan sokáig, mint az előtte lévő két album. A Vulture Street négy ARIA-díjat nyert, köztük az "Év albuma" díjat 2003-ban.
A Vulture Street hangosabb gitárokat és dobokat tartalmazott, mint az azt megelőző albumok, különösen az Odyssey Number Five. Bernard Zuel a Sydney Morning Heraldtól azt írta, hogy ez "egy nyersebb, hangosabb, de semmiképpen sem kifinomult album". Az album egy részét jam sessionök során vették fel, és hasonló volt ahhoz, ahogy a Powderfinger élőben szólt. Kenneth Nguyen a The Age-től azt írta, hogy a zenekar "közönségbarát szettet játszik".
Felvételi szünet
2004-ben a Powderfinger kiadott egy CD/DVD-t, amelyen egy sydney-i koncertet adtak. A kiadvány a These Days címet kapta: Live in Concert. Ezt követően kiadtak egy "best of" albumot Fingerprints címmel: The Best of Powderfinger, 1994-2000 címmel. Ez tartalmazta az eddigi albumaik kislemezeit, néhány olyan dalt, amelyek nem jelentek meg kislemezként, de megjelentek az albumokon, és két új dalt. Mindkét válogatás jól szerepelt az ARIA Albums Charton, a második helyig jutottak.
Az Ujjlenyomatok kiadása után: The Best of Powderfinger, 1994-2000 című albumot, a Powderfinger azt mondta, hogy egy kicsit pihenni fognak a közös munkában. A szünet alatt Bernard Fanning saját zenét készített, Tea & Sympathy címmel adtak ki egy albumot. Darren Middleton egy albumot adott ki The Way Out címmel a Draggal, egy másik zenekarral, amelyben játszik. Ian Haug és John Collins ez idő alatt The Predators néven zenekart alapított Steven Bishoppal, aki 1992 körül hagyta el a Powderfingert. A Predators egy EP-t készített Pick Up the Pace címmel.
A szünet alatt Fanning feleségül vette barátnőjét, Andreát. Middleton és Haug feleségének is a szünet alatt született gyermeke.
Visszatérés a szünetről
A Powderfinger 2006-ban tért vissza a szünetről és kezdett el dolgozni a hatodik albumán. A zenekar Los Angelesben vette fel Rob Schnapffal, és 2007-ben megjelentette a Dream Days at the Hotel Existence című lemezt. Az album nevét a The Brooklyn Follies című könyvről kapta, amelyet Fanning éppen olvasott, amikor a zenekar a felvételeket készítette. A Dream Days at the Hotel Existence a politikáról és az ausztrál őslakosok életéről, valamint a szerelemről szóló dalokat tartalmazott. Az egyik dal, a Black Tears politikai szövege miatt az albumot majdnem betiltották.
Az album jól fogyott, és Ausztráliában első helyezett lett, mint a Powderfinger számos korábbi albuma. A kritikusoknak azonban nem tetszett annyira, mint a zenekar régebbi munkái; Barnaby Smith a musicOMH-tól azt mondta, hogy "a hangerőt lehalkították", de szerinte ez "nem mindig jó dolog".
Az album megjelenése után a Powderfinger koncertturnéra indult egy másik ausztrál zenekarral, a Silverchairrel. Az Across the Great Divide turné nevű turnén a zenekar rengeteg ausztrál és új-zélandi városban adott koncertet. A turnéval a Reconciliation Australia nevű ausztrál jótékonysági szervezetet segítették, amely az ausztrál őslakosok életének javításán fáradozik.
