A pelycosaurusok (jelentése „medencegyíkok”) a legkorábbi synapsidák közé tartoznak. Nem voltak dinoszauruszok vagy hüllők: a pelycosaurusok a szinapszidák korai, „alapfokú” változatai voltak. A „pelycosaurus” elnevezés ma nem formális rendszertani egység, hanem egy paraphiletikus, azaz részben ősszármazási csoportot jelöl, amely a therapszidák és azok leszármazottai (köztük az emlősök) kivételével tömöríti a korai szinapszidákat.

Jellemzők

A pelycosaurusok koponyáján a szinapsidákra jellemző egyetlen laterális koponyanyílás (temporal fenestra) látható, ami az állkapocs és rágóizmok elhelyezkedését tükrözi. Egyéb fontos jellemzők:

  • Fogazat: sok csoportnál heterodont, azaz különböző alakú fogak — ez előrevetíti a későbbi emlősök fogspecializációját.
  • Törzs és végtagok: általában négylábú, a legtöbb fajnál a testtesthez közel elhelyezkedő, többnyire oldalra terpeszkedő (sprawling) testtartás jellemezte őket.
  • Méret: a kisebb, rágcsálószerű formáktól a nagy, több méteres ragadozókig terjedt a méretük.
  • Speciális morfológiák: néhány csoportnál jellegzetes hátvitorla (sail) alakult ki — legismertebb példái a Dimetrodon és az Edaphosaurus — ennek magyarázata között szerepelhetett a hőszabályozás, párosodási jelzés vagy fajon belüli kommunikáció.

Életmód és ökológia

A pelycosaurusok ökológiai szerepe változatos volt: voltak köztük húsevők, növényevők és valószínűleg mindenevők is. Néhány csoport apex ragadozóként uralta a szárazföldi táplálékláncokat a perm időszakban (például a nagy sphenacodontidák), míg mások robosztus testű növényevők voltak (pl. bizonyos edaphosauridák).

Fosszilis rekord és elterjedés

Ezek a négylábúak a pennsylvaniai (a késői karbon) korban jelentek meg, és főleg a perm során voltak változatosak és elterjedtek; előfordulásuk fosszilisan ismert több kontinensen, elsősorban Észak-Amerikából, Európából, Oroszországból és Afrikából. Több tízmillió évig voltak a szárazföldi gerinces faunák jelentős tagjai.

Kihalás, átmenet a therapsidák felé és rendszertani megjegyzés

A perm időszak végén bekövetkező P/Tr kihalási esemény drámai változásokat okozott: sok pelycosaurus-csoport súlyosan visszaszorult vagy teljesen kihalt. Fontos pontosítani, hogy a therapszidák (egy későbbi, fejlettebb szinapsidcsoport) a perm közepétől kezdve jelentek meg és diverzifikálódtak; ezek a therapszidák voltak azok a leszármazási vonalak, amelyek tovább vezettek az emlősökhöz. Így a korai pelycosaurus-grade szinapsidákból fejlődtek ki a therapszidák, de maga a „pelycosaurus” megnevezés nem foglalja magában közvetlenül a leszármazottaikat. Néhány szinapsid vonal a perm végén vagy azt követően túlélte a krízist, és a triászban (illetve később) a therapsidák, majd a cynodonták révén végül az emlősök felé vezető evolúció folytatódott.

Rendszertani csoportok és példák

A pelycosaurusnak tartott „alakok” közé tartoznak különböző családok, például:

  • Sphenacodontidae (pl. Dimetrodon) — jellemzően nagy ragadozók, gyakran hátvitorlával.
  • Edaphosauridae (pl. Edaphosaurus) — robosztus, részben növényevő formák, szintén vitorlával.
  • Ophiacodontidae — korai, hosszú koponyájú, halra emlékeztető elemeket mutató alakok.
  • Caseidae — nagy testű növényevők, bonyolult emésztőrendszerre utaló morfológiával.

Miért keveset használják ma a „pelycosaurus” kifejezést?

A „pelycosaurus” szó modern rendszertani értelemben paraphiletikus, tehát nem tükröz egyetlen teljes leszármazási vonalat. A paleontológusok ezért gyakran a „basal synapsids” vagy „pelycosaur-grade synapsids” kifejezést használják, ha a therapszidák előtti, korai szinapsidokra utalnak. Tudományos munkákban a pontosabb filogenetikai besorolás és a fajok közötti rokonsági kapcsolatok feltárása fontosabbá vált, ezért a hagyományos elnevezés háttérbe szorult.

Összefoglalva: a pelycosaurusok a szinapsidák korai képviselői voltak, akik fontos szerepet játszottak a szárazföldi gerincesek korai evolúciójában. Bár maguk a „pelycosaurusok” nagy része a perm végén eltűnt, ezek a korai szinapsid vonalak megalapozták azt az evolúciós irányt, amely végül a therapszidákon és később az emlősökön keresztül a ma ismert emlősfaunához vezetett.