Magnum Crimen — Viktor Novak és a horvát klerikalizmus története

Előszó

Novak azt írta, hogy több mint 40 évet töltött dokumentumok és könyvek gyűjtésével, hogy megírhassa könyvét. Az anyaggyűjtést középiskolás korában kezdte, majd egyetemi hallgatóként, az ausztriai Bécsben működő Osztrák Történeti Intézet tagjaként, majd zágrábi és belgrádi egyetemi tanárként folytatta. Három könyvön dolgozott, amelyek közül a Magnum crimen az utolsó, az első két rész a Magnum tempus és a Magnum sacerdos. 1941-ben, a Jugoszláv Királyság elpusztítása és megszállása után Novak kénytelen volt minden összegyűjtött anyagát megsemmisíteni. Az a veszély fenyegette, hogy a német megszálló erők és kollaboránsaik letartóztatják és megölik Belgrádban. Belgrádban a németek által letartóztatott első tíz ember között volt, de sikerült túlélnie, és Belgrád 1944 októberi felszabadulása után folytatta a munkát ezen a könyvön.

Novak ezt a könyvet a klerofasizmus (ismert és ismeretlen) áldozatainak ajánlja.

A szerző több mint ötven éven át figyelve a római katolikus egyház tevékenységét Jugoszláviában, arra a következtetésre jut, hogy ez az egyház az Istennek való szolgálat eszméjét a Római Kúriának, azaz a világ vezető szerepét betöltő római pápai kormányzatnak való szolgálatra cserélte. E gondolat eredményeként a Jugoszláv Királyságban a római katolikus egyház a római katolicizmust a horvát nemzetiséggel azonosította, ami papságának nagy részét lelkes usztasák támogatóivá tette.

I - XVIII. fejezetek

A könyv ismerteti a római katolikus papság tevékenységét a Jugoszláv Királyságban, beleértve azt a szándékukat és kísérletüket, hogy az állam fölé kerüljenek, hogy irányítsák az államot és végül az egyszerű emberek mindennapi életét. Két különálló részből áll. Az első rész tizenöt fejezetből áll, és a XIX. század végétől és a XX. század elejétől az Osztrák-Magyarországon, majd a Jugoszláv Királyságban működő római katolikus klerikalizmusról szól. A második rész, az utolsó négy fejezet a Független Horvát Állam felemelkedését és bukását, valamint a római katolikus egyházi klérus aktív támogatását tárgyalja.

A Jugoszláv Királyságban a római katolikus egyház fő doktrínája az volt, hogy
(a) a papságot az állam fizeti, mint az állami tisztviselőket;
(b) az állam nem gyakorolhat semmilyen ellenőrzést az egyház felett;
(c) az egyháznak joga van teljes mértékben részt venni a Jugoszláv Királyság politikai életében;
(d) az egyházi tanítás/vallási oktatás az általános és középiskolai tanterv részét képezi; és hogy
(e) a római katolikus egyházi tananyag az iskolákban kötelező minden olyan tanuló számára, akinek legalább az egyik szülője római katolikus.

E célok elérése érdekében az egyház támogatta az egyházi politikai pártokat, szembeállítva őket más felekezetekkel, elsősorban a szerb ortodox egyházzal, nyilvánosan hirdetve az ortodox lakosság elleni gyűlöletet, és hirdetve a horvát és szlovén szeparatizmust és a másokkal szembeni intoleranciát.

Josip Juraj Strossmayer eszméit, amelyek közül a legfontosabbak voltak - Isten szolgálata egyenlő az emberek szolgálatával, szoros kapcsolatokat teremtett a horvátok és a szerbek között azáltal, hogy az ószláv nyelvet a római katolikus egyház liturgiájának nyelveként vezette be a Balkánon - a horvát és a szlovén római katolikus papság agresszívan elnyomta. A papság a római Kúriát állította Isten és a nép közé, a római katolikusoktól a római Kúria iránti feltétlen engedelmességet és a római pápa iránti feltétlen szeretetet követelve. A Strossmayerhez hűséges maradt papság marginalizálódott, a legbuzgóbb támogatókat a zágrábi érsek kiátkozta.

Ennek ellenére Strossmayert ugyanaz a klérus nagy római katolikus püspökként fogadta - de tanítását elferdítették, vagy soha nem is említették. Ugyanez a sors jutott Franjo Rački, Ante Trumbić és Stjepan Radić - három horvát politikus, akik aktívan kiálltak a jugoszlávizmus mellett és harcoltak érte - mint az összetartozás és az élet közös nevezője a Jugoszláv Királyság szláv népei között. Trumbić és Radić centralizmus elleni küzdelmét a horvát és szlovén szeparatizmus támogatásaként értelmezték.

Novak bemutatta, hogy még az olaszországi horvát és szlovén területeken folytatott horvátellenes tevékenységet (az I. világháborúban nyújtott segítségük ellentételezéseként) sem ellensúlyozta a jugoszláviai horvát és szlovén római katolikus papság. A horvát és szlovén papság kiűzését ezekről a területekről és az olaszok általi leváltásukat a jugoszláviai katolikus testvérek csendben fogadták és ellenállás vagy tiltakozás nélkül elfogadták.

Ante Pavelić politikai tevékenységét a Jugoszláv Királyságban, az usztasák terrorizmusát és a fasizmus felkarolását a római katolikus papság támogatta. Pavelić nacionalizmusa a római katolicizmust a horvátsággal azonosította, amit a papság aktívan támogatott és értelmezett.

A könyv második része a Független Horvát Állam kezdetéről szól, a római katolikus papság aktív támogatásáról ennek az államnak, valamint a szerbek kiirtásában és/vagy erőszakos megtérítésében, a zsidók és a romák kiirtásában való részvételükről és támogatásukról. A könyv tele van tanúvallomásokkal és dokumentumokkal, amelyek bizonyítják a katolikus papság aktív részvételét a Jugoszláv Királyság szerbjei, zsidói és roma népeinek kiirtásában, annak támogatásában, megszervezésében és végrehajtásában. Az egyik legbizarrabb leírt esemény az, hogy a jasenovaci koncentrációs táborban a római katolikus papok minden nap a táborlakók megölésének legborzalmasabb módozatain dolgoztak, miközben minden nap rendszeresen kápolnába mentek, hogy Istenhez imádkozzanak.

A II. világháború végén a katolikus papság megvédte magát, és a papságnak címzett egyes levelekben és utasításokban az erőszakos térítés és a megsemmisítés ellen foglalt állást. A könyv megjegyzi, hogy ezek a levelek és utasítások nem voltak nyilvánosak, nem tartották tiszteletben és nem követték őket. Sőt, a "Novi list" egyik cikke azt állította, hogy egy zsidó nem menthető meg azzal, ha áttér a római katolikus hitre.

Aloysius Stepinac érsek ebben a könyvben lelkes római katolikus keresztes lovagként jelenik meg, aki nyilvánosan támogatta a Független Horvát Állam létrehozását, elismerte az usztasákat horvát hazafiaknak, védelmébe vette a római pápa előtt, és felelős volt papságának rasszista hozzáállásáért és viselkedéséért.

Angol nyelvű kiadás [2011]

Ez a kiadás, azon kívül, hogy az 1948-as kiadás angol nyelvű fordítása, két új fejezetet tartalmaz - XIV. Ecclesia militánsok háborúban a Tyrš ideológiájával, és XV. Libellus vádjai, mindkettő kihagyva az eredeti változatból Josip Broz Tito OZNA-főnök Maks Baće nyomására.

A XIV. fejezet a Sólyom Társaságról szól, amelyet Jindřich Fügner és Miroslav Tyrš alapított 1862-ben Prágában. A Sokol Társaság célja az volt, hogy a sport és az erkölcsi nevelés révén felélessze és erősítse a nemzeti öntudatot, valamint elősegítse a cseh nép szellemi és fizikai egészségét. Az eszme hamarosan pánszláv jelleget öltött, és a Sokol szervezetek később Horvátországban, Szlovéniában, Szerbiában, Bulgáriában, Lengyelországban és Oroszországban is létrejöttek. A Sokol mozgalom teljes támogatást kapott Strossmayertől, az akkori Đakovo püspökétől. Ausztria-Magyarország felbomlása és a Szerb, Horvát és Szlovén Királyság 1918-as megalakulása után, Lazar Car vezetésével a horvát Sokol egyesületek 1919. június 15-én egyesültek a szerb és szlovén Sokol klubokkal a nagy Sokol Szövetségben.

A szeparatizmusra hajlamos horvát papság 1919-20-ban arra kényszerítette a horvát szokolokat, hogy kilépjenek a Jugoszláv Szokol Szövetségből, ami politikai alapon szította a szövetségen belüli belső konfliktusokat. Ezzel egy időben a magas katolikus klérus létrehozta az Orlovi (Sasok) egyházi szervezetet azzal a céllal, hogy a fiatalokat kivonja a Szövetségből. A horvát katolikus egyház elutasította a pánszláv eszmét, amely a katolikus, ortodox és muzulmán hívőket egyesítette volna azzal a jelszóval, hogy "a testvér hitétől függetlenül kedves". A két katolikus szervezet, az Orlovi (Sasok) és a Katolička Akcija (Katolikus Akció) volt a jugoszlávizmus, a testvériség és a vallási tolerancia eszméjével szembeni ellenállás egyik fő bázisa. A katolikus egyháznak a pánszlávizmus eszméjével szembeni ellenállása arra késztette a lengyel szokolokat, hogy tartózkodjanak az 1926-ban Prágában megrendezett nemzetközi All Sokol-gyűlésen.

A XV. fejezet, amelynek címe Libellus vádak, néhány horvát lelkészről szól, akik Strossmayer eszméjének követői voltak (nevezetesen, hogy az emberek szolgálata azt jelenti, hogy Istent szolgáljuk). Közülük a legkiemelkedőbb Frano Ivanišević volt, aki nemzeti harcos volt és az ószláv egyházi nyelvnek mint a horvát katolikus egyház liturgiájának nyelvének előmozdítója. Ő bizonyította, hogy egy katolikus pap, aki a népét szolgálja, nem ellenkezik egyházával és hitével.

A tudósok és történészek körében ez a könyv komoly tudományos referenciaként elfogadott, és mint ilyen, számos alkalommal idézett és hivatkozott [1],[2]. Így a könyv a világ számos egyetemének könyvtárában szakkönyvvé vált [3].

A könyv legkorábbi felmérései az orosz S. Troickij (1949-es évtől - lásd a linket) és a svéd O. Neumann tanulmányai. Neumann három dolgot emelt ki, ami a könyv sajátossága: V. Novak szerepét a jugoszlávizmus eszméjének terjesztésében és védelmében, a könyv tartalmának alátámasztására használt dokumentáció bőségét, valamint azt, hogy "egyes passzusokat egy méltóságteljes akadémiai köntösben lévő tudós írt, a könyv más részeiben a szerző a közvádló szerepét vállalja". A könyv 1960-ban megjelent rövidített kiadását az Istorijski glasnikban recenzálták, és ugyanezt a recenziót visszhangozza a Történelmi Absztraktok is.

Számos rövid jegyzetet találunk erről a könyvről - elszórtan a történelem e korszakával kapcsolatos művekben. Némelyik semleges, némelyik elutasító és rosszalló.

A legutóbbi, 2011-es angol nyelvű kiadás két kötetben jelent meg, és két olyan fejezetet tartalmaz, amelyek a könyv minden korábbi kiadásából kimaradtak, és amelyeket Vasilije Krestić szerb történész szerint két horvát kommunista vezető, Vladimir Bakarić és Maks Baće kérésére cenzúráztak. A Politika című szerb napilap beszámolója szerint az angol nyelvű kiadás kiadását Milorad Ekmečić egyik iskolatársa finanszírozta; Ekmečić írta a kiadás előszavát. Ugyanezen cikk szerint az angol fordítás kiadása egybeesett azzal, hogy Horvátország pert indított Szerbia ellen a Nemzetközi Bíróság előtt, hogy "a világ tudomást szerezzen az usztasák második világháború alatti, szerbek ellen elkövetett bűneiről".

A könyvnek hét teljes kiadása [4] és egy rövidített kiadása van.