A claque (ejtsd: „klakk” vagy régebben gyakran „csatt”) egy operaházban jelen lévő, szervezett tapsoló- és fütyülőcsoport. Célja rendszerint az előadás közönségének befolyásolása: tagjai előre megállapodott jelekre hangosan tapsolnak, kiabálnak vagy éppen sziszegnek, fütyülnek egy adott énekes vagy jelenet alatt. A szó maga franciából származik, és a 19. századi európai operai gyakorlat egyik jellegzetes, de vitatott jelenségére utal.

Történeti háttér

A 19. században az operaelőadásokon gyakran működött claque. Pénzért vagy más előnyért egy szervezett csapat foglalt helyet az előadás bizonyos részein, általában az árkádok vagy az emeleti páholyok hátsó soraiban, és a megállapodott pillanatokban felerősítette a tapsot vagy éppen megkezdte a füttyögetést. Ennek hatására a bizonytalanabb nézők is gyakran csatlakoztak: az erősebb taps tömeges elfogadottság látszatát keltette.

Működés és szervezet

A claque-ok általában előre megszervezettek voltak: a tagok ismertek voltak a szerepeikkel (tapsolás, lelkes biztatás, fütyülés, egyfajta „kritikus” hangulat keltése), és egyetlen személy vagy kis vezetőcsoport irányította őket. Gyakori volt, hogy egy énekest vagy előadót támogató mecénás vagy impreszárió fizetett a claque-nak, hogy az adott művészt népszerűsítse. Ugyanakkor előfordult, hogy ellenérdekelt felek felbérelték a claque-ot, hogy leárnyékolják, kifütyüljék egy előadó szereplését.

Ez a gyakorlat gyakran határos volt a zsarolással: akadt példa arra, hogy az énekeseknek kellett fizetniük a claque-nak, hogy pozitív fogadtatásban részesüljenek; ha nem tettek eleget, a csoport sziszegéssel, fütyüléssel büntette őket.

Példák és hatások

Az operai claque-ok hírhedt példái közé tartozik az is, amikor a 20. század elején a világhírű tenor, Enrico Caruso nem volt hajlandó kenőpénzt fizetni a nápolyi claque-nak; az Una furtiva lagrima című ária előadása alatt a közönség egy részének sziszegése és fújolása zavarta meg a produkciót. Az ilyen események hozzájárultak ahhoz, hogy a claque-ok kulturális és erkölcsi kérdéseket vetettek fel a zenei életben.

Visszaesés és szabályozás

A 20. század folyamán a claque-ok befolyása fokozatosan csökkent. Ennek oka többek között az előadások szervezésének profizmusában, a jegykezelés és a jegyárusítás szigorodásában, valamint a kulturális elvárások változásában keresendő: az operákban egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a közönség kulturált viselkedésére és az előadások integritására. Emellett a sajtó, a kritika és a hangfelvételek elterjedése is csökkentette annak jelentőségét, hogy egy helyszíni claque alakítsa a közvélekedést.

Modern párhuzamok és sport

A szervezett lelkesítés jelensége ma is létezik, de más formákban: a pop- és könnyűzenei koncerteken a rajongói csoportok önkéntesen buzdítanak, ugyanakkor nem ritka a szervezett, de nem fizetett buzdítás. A cikk elején említett párhuzam helyénvaló: a futballszurkolók csoportjai hasonló módon próbálják befolyásolni a mérkőzés hangulatát, de jellemzően ők nem kapnak közvetlen fizetséget ezért. Ugyanakkor a sportban a visszaélések (ordítozás, inváziók, bántalmazások) és a rivális csoportok közötti összetűzések miatt a klubok és a szervezők gyakran elkülönítik a vendég- és hazai szektort, illetve szigorú biztonsági intézkedéseket alkalmaznak.

Összegzés

A claque a 19. századi operai kultúra jellegzetes, szervezett befolyásoló eszköze volt: egyszerre jelentett támogatást és visszaélést, és különösen a korszak impresszáriói és mecénásai idején játszott fontos szerepet. Ma a direkt pénzért felbérelt tapsolók ritkák, de a közönség hangulatának szervezett alakítása továbbra is ismert jelenség, ha más formában is.

Megjegyzésként: az eredeti, történeti leírások és anekdoták mellett a claque vizsgálata fontos abban is, hogy megértsük, hogyan alakult ki a közönség és az előadás viszonya a nyilvános kulturális eseményeken.