Claque (klakk): szervezett tapsoló- és fújócsoport az operában
Claque (klakk): történelmi operai tapsoló- és fújócsoportok szerepe, módszerei és botrányai — a 19–20. századi zsarolástól a mai szurkolói párhuzamokig.
A claque (ejtsd: „klakk” vagy régebben gyakran „csatt”) egy operaházban jelen lévő, szervezett tapsoló- és fütyülőcsoport. Célja rendszerint az előadás közönségének befolyásolása: tagjai előre megállapodott jelekre hangosan tapsolnak, kiabálnak vagy éppen sziszegnek, fütyülnek egy adott énekes vagy jelenet alatt. A szó maga franciából származik, és a 19. századi európai operai gyakorlat egyik jellegzetes, de vitatott jelenségére utal.
Történeti háttér
A 19. században az operaelőadásokon gyakran működött claque. Pénzért vagy más előnyért egy szervezett csapat foglalt helyet az előadás bizonyos részein, általában az árkádok vagy az emeleti páholyok hátsó soraiban, és a megállapodott pillanatokban felerősítette a tapsot vagy éppen megkezdte a füttyögetést. Ennek hatására a bizonytalanabb nézők is gyakran csatlakoztak: az erősebb taps tömeges elfogadottság látszatát keltette.
Működés és szervezet
A claque-ok általában előre megszervezettek voltak: a tagok ismertek voltak a szerepeikkel (tapsolás, lelkes biztatás, fütyülés, egyfajta „kritikus” hangulat keltése), és egyetlen személy vagy kis vezetőcsoport irányította őket. Gyakori volt, hogy egy énekest vagy előadót támogató mecénás vagy impreszárió fizetett a claque-nak, hogy az adott művészt népszerűsítse. Ugyanakkor előfordult, hogy ellenérdekelt felek felbérelték a claque-ot, hogy leárnyékolják, kifütyüljék egy előadó szereplését.
Ez a gyakorlat gyakran határos volt a zsarolással: akadt példa arra, hogy az énekeseknek kellett fizetniük a claque-nak, hogy pozitív fogadtatásban részesüljenek; ha nem tettek eleget, a csoport sziszegéssel, fütyüléssel büntette őket.
Példák és hatások
Az operai claque-ok hírhedt példái közé tartozik az is, amikor a 20. század elején a világhírű tenor, Enrico Caruso nem volt hajlandó kenőpénzt fizetni a nápolyi claque-nak; az Una furtiva lagrima című ária előadása alatt a közönség egy részének sziszegése és fújolása zavarta meg a produkciót. Az ilyen események hozzájárultak ahhoz, hogy a claque-ok kulturális és erkölcsi kérdéseket vetettek fel a zenei életben.
Visszaesés és szabályozás
A 20. század folyamán a claque-ok befolyása fokozatosan csökkent. Ennek oka többek között az előadások szervezésének profizmusában, a jegykezelés és a jegyárusítás szigorodásában, valamint a kulturális elvárások változásában keresendő: az operákban egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a közönség kulturált viselkedésére és az előadások integritására. Emellett a sajtó, a kritika és a hangfelvételek elterjedése is csökkentette annak jelentőségét, hogy egy helyszíni claque alakítsa a közvélekedést.
Modern párhuzamok és sport
A szervezett lelkesítés jelensége ma is létezik, de más formákban: a pop- és könnyűzenei koncerteken a rajongói csoportok önkéntesen buzdítanak, ugyanakkor nem ritka a szervezett, de nem fizetett buzdítás. A cikk elején említett párhuzam helyénvaló: a futballszurkolók csoportjai hasonló módon próbálják befolyásolni a mérkőzés hangulatát, de jellemzően ők nem kapnak közvetlen fizetséget ezért. Ugyanakkor a sportban a visszaélések (ordítozás, inváziók, bántalmazások) és a rivális csoportok közötti összetűzések miatt a klubok és a szervezők gyakran elkülönítik a vendég- és hazai szektort, illetve szigorú biztonsági intézkedéseket alkalmaznak.
Összegzés
A claque a 19. századi operai kultúra jellegzetes, szervezett befolyásoló eszköze volt: egyszerre jelentett támogatást és visszaélést, és különösen a korszak impresszáriói és mecénásai idején játszott fontos szerepet. Ma a direkt pénzért felbérelt tapsolók ritkák, de a közönség hangulatának szervezett alakítása továbbra is ismert jelenség, ha más formában is.
Megjegyzésként: az eredeti, történeti leírások és anekdoták mellett a claque vizsgálata fontos abban is, hogy megértsük, hogyan alakult ki a közönség és az előadás viszonya a nyilvános kulturális eseményeken.
Kérdések és válaszok
K: Mi az a claque?
A: A claque egy operaházban az emberek egy kis csoportja, akik szándékosan vagy hangosan tapsolnak, vagy boo-t kiabálnak egy adott énekesnek.
K: Hogyan használták a 19. században a claque-ot?
V: A 19. században valaki, aki kedvelte valamelyik énekest, és azt akarta, hogy sok tapsot kapjon, fizetett egy csoport embernek, hogy az operaház hátsó részében üljenek, és lelkesen tapsoljanak és kiabáljanak, amikor az adott énekes befejezte egy dalát. Ez a közönség többi tagját is hangos tapsra ösztönözte. Néha azért fizettek nekik, hogy az ellenkezőjét tegyék, és sziszegjenek és fújoljanak, amikor az énekes énekelt.
K: Mi történt, ha egy énekes nem volt hajlandó pénzt fizetni a claque-nak?
V: Ha egy énekes nem volt hajlandó pénzt fizetni a claque-nak, akkor zsarolásként sziszegtek az éneklés közben.
K: Miben hasonlítanak a futballmérkőzések?
V: A szurkolók csoportjai a labdarúgó ("futball") mérkőzéseken sokat tesznek azért, hogy bizonyos játékosoknak tapsoljanak vagy gúnyolódjanak, anélkül, hogy fizetnének érte, mint az operaházban. A rivális szurkolói csoportok közötti gyalázkodás is gyakori. A klubok kötelesek a vendégszurkolókat a hazai szurkolóktól eltérő szektorokban tartani.
K: Milyen visszaélések fordulnak elő a futballmérkőzéseken?
V: A labdarúgó-mérkőzéseken történő visszaélések közé tartozik a játékvezetőkkel szembeni, valamint a rivális szurkolói csoportok közötti visszaélés.
K: Vannak-e intézkedések az ilyen típusú viselkedés ellen?
V: Igen, a klubok kötelesek a vendégszurkolókat a hazai szurkolóktól elkülönített szektorokban tartani, hogy megakadályozzák az ilyen típusú viselkedést.
Keres