A diploma 1967-ben készült amerikai film, amely Charles Webb regénye alapján készült Mike Nichols rendezésében. A film Dél-Kaliforniában játszódik.
A filmben és a könyvben egy frissen végzett egyetemista (Dustin Hoffman alakítja) elcsábítja Mrs. Robinson (Anne Bancroft), apja üzlettársának felesége. Később beleszeret lányukba, Elaine-be (KatharineRoss).
A film volt Hoffman első nagy szerepe (ez volt a második szerepe). Az alakításáért Oscar-díjra jelölték.
A filmzenei album a Simon and Garfunkel folkduó zenéjét tartalmazta, és a Beatles White Albumát váltotta fel a zenei listák első helyén (a legtöbb eladott lemez).
A The Graduate (A diplomaosztó) jelenetei sokaknak jól emlékezetesek, mióta megjelent. Az egyikben Benjamin egyik családi barátja egyszavas tanácsot ad a vállalati sikerhez ("Plasztik"). (Állítólag a film megjelenése utáni hónapokban megugrott a műanyagipari cégek részvényeinek eladása). Egy másik jelenetet, amelyben Ben megpróbálja megakadályozni, hogy Elaine férjhez menjen egy másik férfihoz, televíziós műsorokban utánozták és parodizálták, többek között a Daria című rajzfilmsorozatban.
1998-ban Londonban és a Broadwayn bemutatták a film alapján készült színdarabot, amelynek sztárjai Kathleen Turner, Alicia Silverstone és Morgan Fairchild voltak.
A filmet a kor szellemének egyik meghatározó darabjaként tartják számon: egyszerre coming-of-age történet és éles társadalomkritika a 1960-as évek elővárosi középosztályáról, a kiüresedett házasságról, a generációs ellentétről és a személyes identitás kereséséről. Mike Nichols rendezése modern narratív eszközökkel és ironikus hangvétellel mutatja be Benjamin Braddock (Dustin Hoffman) bizonytalanságát és lázadását.
A produkcióról és a szereposztásról számos érdekes háttérinformáció ismert: a filmben szereplő fiatal színész, Dustin Hoffman addig viszonylag ismeretlen volt, és a stúdió kezdetben nagyobb neveket favorizált. Nichols azonban makacsul hitt Hoffmanban, ami később meghatározó karrierindulást jelentett számára. Anne Bancroft Mrs. Robinsonjaként olvashatóan provokatív és egyszersmind sebezhető alakítást nyújtott, ami a film egyik legemlékezetesebb vonása lett.
A film vizuális megoldásai és vágásai nagyban hozzájárultak a hatáshoz: a szűk, bensőséges képek és a montázsok érzékeltetik Ben elszigeteltségét és a felnőtt életbe való átmenet zavarát. A Simon and Garfunkel-dalok (különösen az ikonikus „Mrs. Robinson”) a film egyik legismertebb elemei: a zene hangulatfestő szerepe erőteljesen hozzájárult ahhoz, hogy a jelenetek hosszú távon rögzüljenek a közgondolkodásban.
A kritikai és közönségsiker is jelentős volt: a film erős box office-eredményeket ért el, és széles körű elismerést kapott a szakmától. Mike Nichols rendezéséért elnyerte a legjobb rendezői Oscar-t, emellett a mű számos más kategóriában is jelölést kapott, köztük a legjobb film és a főszereplői alakítások terén. A filmről és jeleneteiről azóta is sokan beszélnek, idézik őket a filmes oktatásban és a populáris kultúrában egyaránt.
A mű kulturális hatása túlmutat a mozinézőkön: a „Mrs. Robinson” név és alakja a köznyelvbe is bekerült, és a film több ikonikus pillanata (például a medencés jelenet vagy a buszos, végső találkozás) számtalan paródiának, utalásnak és újraértelmezésnek adott alapot a film- és tévéműsorokban, irodalomban és zenében.
Ma a filmet gyakran említik a 20. századi amerikai filmművészet meghatározó alkotásai között: egyrészt a komoly társadalmi témák és a fiatalok filmvásznon megjelenő ábrázolása miatt, másrészt pedig azért, mert segített új filmes hangot bevezetni, amely lazább narratívával, modern zenével és ambivalens erkölcsi helyzetek bemutatásával dolgozik.
A színdarab-adaptáció (1998) említése mellett érdemes megjegyezni, hogy a film tartós érdeklődést váltott ki: restaurált változatok, kiadványok és elemzések jelentek meg azóta is, és a mű továbbra is szerepel filmrangsorokban és egyetemi filmkurzusok tananyagában.