Tambourin: 18. századi francia zenei forma és provence-i dob
Tambourin: 18. századi francia zenei forma és provence-i dob — fülbemászó néptánci ritmusok Rameau, Gossec, Duruflé és Bizet műveiben.
A tambourin (francia kiejtéssel) egy olyan zenemű, amely a 18. században volt népszerű Franciaországban. Alapja egy provence-i néptánc, amelyet gyakran a helyi dob, valamint a galoubet (kis furulya) kíséretével adtak elő. A zene célja és hangzása azonosítani kívánja azt a fajta dobritmust, amelyet franciául "tambourin"-nak neveznek: élénk, ismétlődő, pergő ritmusok és erőteljes lüktetés jellemzik. Jean-Philippe Rameau több tamburint is írt operáiban, amelyek jól szemléltetik a barokk kori színpadi felhasználást; tamburinokat írt még François-Joseph Gossec és Maurice Duruflé is.
Történet és elterjedés
A tambourin eredete a dél-franciaországi Provence népi táncaihoz kötődik. A XVIII. században a párizsi színházak és udvari zene iránti érdeklődés hatására a provance-i táncok és hangszerek mint motívumok bekerültek az operákba és színpadi darabokba. A barokk szerzők kedvelték a tambourin ritmikai jellegét, mert jól illeszkedett a táncjelenetek lendületéhez és a festői, „vidéki” atmoszféra megidézéséhez.
Zenei jellemzők
Ritmus: A tambourinok jellegzetes ismétlődő, ostinátóra emlékeztető ritmust használnak; a tempó általában élénk. Gyakran találkozunk 6/8 vagy hasonló tagolt ütemekkel, illetve egyszerűbb kettős ütemekkel, attól függően, hogy a darabot táncra vagy inkább színpadi effektusra szánták.
Forma: Sok tambourin bináris formát (A–A–B–B) követ, rövid, jól körülhatárolt részekből áll, amelyek könnyen ismételhetők és variálhatók a tánc vagy a színpadi jelenet igényei szerint.
Hangzás: A darabok jobbára perkuszív, „dob-szerű” karakterűek: a dallam gyakran szaggatott, ritmusvezérelt, és a harmónia ritkábban komplex, inkább a ritmikus impulzusra épít.
A tambourin hangszerként (provence-i dob)
A tambourin egy különleges provence-i dobfajtát is jelent. Hosszú, hengeres alakú, általában egy oldalon bőrrel fedett dob, amelyet egy dobverővel játszanak. A tradicionális előadásmódban gyakran kettős játékot láthatunk: a játékos az egyik kezében tartja és fújja a galoubetet (kis háromlyukú furulyát), a másik kezével pedig a tambourint veri, így egyszerre adva melodikus és ritmikai kíséretet. A hangszer hangja fényes, rövid lecsengésű, jól áthat a tánczene sűrű ritmusán.
Játéktechnika és készítés
- A tambourint általában egyetlen vagy két vékonyabb pálcával ütik; a technika gyors, ismétlődő leütéseket és dinamikai váltásokat enged.
- Építése egyszerű: hengeres test, feszített bőrpárna (vagy modern változatoknál más borítás), néha felfeszített huzalok vagy pergők beszerelésével is találkozunk, a hangszín gazdagítása érdekében.
- A hagyományos előadásmód fontos része a társas zene és a tánckíséret; a hangszer gyakran kültéri ünnepeken, vásárokon, helyi mulatságokon vált ismertté.
Példák és szerzők
A tambourin motívuma sokféle műfajban felbukkan: operákban, balettekben, zenekari darabokban és zongoradarabokban egyaránt. Jean-Philippe Rameau tamburinjai a barokk operairodalom meghatározó példái, melyek hitelesen tükrözik a provence-i eredetet utánzó ritmusokat. François-Joseph Gossec is alkalmazta a hangszert és a motívumot zenéjében. Olyan zenekari zenékben is megtalálható, mint Georges Bizet L'Arlésienne Suite no. 2 című műve. A tambourin motívuma a XIX–XX. századi zeneszerzők egyes műveiben is visszaköszön: egyes modern szerzők, például Maurice Duruflé, alkotásaiban tambourinra emlékeztető ritmikai vagy hangszínbeli megoldásokat találhatunk.
Kulturális jelentőség ma
A tambourin és a hozzá kapcsolódó táncok a dél-francia népi hagyományok fontos részét képezik, és a barokk zenekutatás, valamint a történeti előadói gyakorlat révén újra népszerűvé váltak a korhű interpretációk körében. Ma a tambourin mind hangszerként, mind zenei formaként az autentikus provance-i előadások, valamint a barokk repertoár részeként jelenik meg a koncerteken és fesztiválokon.
Keres