Meghatározás
A felszabadító egy állatról egy másik állatra ható inger, amely egy bizonyos választ vált ki. A felszabadító vagy jelző inger a befogadóban egy veleszületett felszabadító mechanizmust indít el. A befogadó ezután végrehajtja a válaszreakciót, a rögzített cselekvési mintát (FAP).
Jellemzők és működés
Ezt a fajta rendszert mindkét állat örökli. A FAP általában:
- fajspecifikus és veleszületett (nem tanult),
- viszonylag merev, sorozatos cselekvésekből álló mintázat, amely gyakran végigfut még akkor is, ha az eredeti felszabadító inger elveszik,
- egy meghatározott kioldó (jelző) ingerre reagál, amely gyakran egyszerűsített jellemzőket (pl. alak, szín, hang) használ a felismeréshez,
- többnyire adaptív funkcióval bír (pl. táplálékfelvétel, párképzés, védekezés), de nem feltétlenül mindkét résztvevő számára előnyös.
Példa a mechanizmusra: egy madárfiatal madár a kirepülését végzi, mondjuk, rikácsol, és szélesre nyitja a csőrét, megmutatva élénkvörös belső torkát. Ez arra készteti a felnőtt madarat, hogy kiköhögje a nyelőcsövében tárolt táplálékot. Mindkét "partner" ösztönösen viselkedik az öröklött viselkedésmódokkal: ezeket nem tanulják meg az élet során. A FAP valóban mondhatjuk, hogy "keményen be van drótozva": egy adott inger szinte mindig ugyanazt a viselkedési választ eredményezi.
Példák
Egy másik viselkedési rendszer a vízimadarak, például a nagykócsagú gémek "táncai". Életük végéig párban élnek, és "táncolnak", amikor egy pár távollét után találkozik, illetve más alkalmakkor. A táncok meglehetősen összetettek, és először Julian Huxley írta le őket teljes körűen. Itt a találkozás a felszabadító, és mindkét partner a rögzített cselekvésmintát követi. A rendszer funkciója kissé tisztázatlan, de valami köze lehet a pár kötelékének megerősítéséhez.
Nem szükséges, hogy mindkét partner előnyben részesüljön, és az sem, hogy azonos fajhoz tartozzon. Egyes lepkék azonnal összehajtják a szárnyaikat és a földre esnek, ha denevér ultrahangjelekkel találkoznak. Ez a lepkéknek segít, de a denevéreknek nyilván nem. Viszont egyes denevérek kikapcsolják a hangjelzéseket, amikor meghallják a molylepkét, és az utolsó métereken siklanak. Ez is egy öröklött viselkedés. Ezt a példát talán inkább reflexszerű cselekvésként lehetne leírni.
Kísérleti bizonyítékok és szupernormális ingerek
A klasszikus etológiai kísérletek — különösen Konrad Lorenz és Niko Tinbergen munkái — mutatták meg, hogy a FAP-ok hogyan működnek. Tinbergen híres kísérleteiben a sirályfiókoknál például a csőr piros foltja volt a felszabadító: a fiók a piros foltot bökdöste, és ezzel kioldotta az etetést. Tinbergen megmutatta, hogy egy egyszerűsített vagy túlozott minta (például erősebben pirosított pálcika) még erősebb választ válthat ki — ezt hívjuk szupernormális ingernek. A szupernormális ingerek jól szemléltetik, hogy a kioldó ingerek felismerése algoritmikus jellegű és érzékeny bizonyos kulcstulajdonságokra.
Különbség a reflexektől
Bár a FAP és a reflex mindkettő veleszületett válasz, van néhány lényeges különbség:
- A reflex általában egyszerű, gyors, egy- vagy néhány izomcsoportot érintő reakció (pl. térdreflex), míg a FAP összetett, több lépésből álló viselkedéssorozat.
- A reflex gyakran rögtön, nagyon kis késéssel következik be; a FAP hosszabb és „magatartási programként” fut végig.
- A FAP-ok erősebben fajspecifikusak és kontextusfüggőek lehetnek, míg a reflexek általánosabb idegrendszeri mechanizmusokra támaszkodnak.
Funkció, evolúció és kiterjesztések
A FAP-ok evolúciós szempontból azért alakulhattak ki, mert megbízható és gyors megoldást nyújtanak életfontosságú feladatokra (pl. táplálkozás, párképzés, agresszió, menekülés). Ugyanakkor ilyen programok rugalmatlanok: környezeti változások, emberi hatások vagy más fajok manipulációja (például fészkelőparazitizmus) kihasználhatja őket. Jó példa erre a kakukk (fészekparazita) utódainak viselkedése: a kakukkfióka viselkedése és csőre gyakran olyan hatásos felszabadító ingereket produkál, hogy a nevelőmadár eteti őt — még ha az a saját fiókáinál nagyobb vagy másmilyen is.
Záró megjegyzés
A FAP és a felszabadító inger fogalma központi szerepet játszik az etológiában, mert segít megérteni, hogyan alakultak ki és hogyan működnek az öröklött viselkedésminták. Ugyanakkor a valós viselkedés sokszor kevert eredetű: veleszületett programok és tanult elemek kombinációja, ezért a teljes képhez mindkét oldal vizsgálata szükséges.