A Le Dieu Bleu (magyarul: A kék Isten) egyfelvonásos balett. A balett történetét Jean Cocteau és Federico de Madrazo y Ochoa írta. A zenét Reynaldo Hahn írta. Michel Fokine tervezte a táncokat, Léon Bakst pedig a díszleteket és a jelmezeket. A balettet 1912. május 13-án mutatták be először Párizsban, a Théâtre du Châtelet-ben. Az előadás kudarcot vallott. A kritikusok szerint Nizsinszkij - a táncos, akinek a balettet tervezték - többet pózolt, mint táncolt. Szergej Diagilev producer Hahn zenéjét okolta a kudarcért. A Le Dieu Bleu-t 1912-ben háromszor állították színpadra Párizsban, 1913-ban pedig háromszor Londonban. A balett nem került újjáélesztésre.
Témája és kialakítása
A darab mitikus, egzotizált indiai környezetben játszódik: a közelmúlt forrásai szerint a cselekmény szakrális és erotikus motívumokat ötvöz, a templomi kultusz és az istenként tisztelt figura köré építve a látványt. A librettót jegyző Jean Cocteau korai színházi munkáihoz hasonlóan szimbolista, stilizált elemeket alkalmazott, nem a hagyományos, világosan tagolt tánctörténetmondást.
Zene, koreográfia és díszlet
Reynaldo Hahn zenéje lírai, finom hangvételű, a szerző hírnevéhez illően inkább kamaraprodutkciókra és mélodiékre emlékeztetett, mint a nagy, ritmusos balettekhez szokott közönség elvárásaira. Emiatt több kritikus és maga Szergej Diagilev is a zenét tette felelőssé a darab hatástalanságáért: a score-t túl finomnak és ritmikailag kevésbé lendületesnek tartották a szcenikus tánchoz.
Michel Fokine koreográfiája, bár eredetinek szánt eszközöket is alkalmazott, a szereplőkre helyezett hangsúlyt és a klasszikus motívumok átalakítását kombinálta. A főszerepre készült Nizsinszkij előadását azonban sokan poszter-szerű, merev pózokkal jellemezték, ami eltért a közönség által várt technikai virtuozitástól.
Léon Bakst díszletei és jelmezei a darab fő erősségei közé tartoztak: gazdag, egzotikus koloritjuk és monumentális, festői megoldásaik hozzájárultak ahhoz, hogy a produkció látványvilága emlékezetes maradt, még ha a teljes összhatás nem is váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Bemutató és fogadtatás
A 1912. május 13-i párizsi bemutatót követően a kritikai visszhang vegyes volt, a legtöbb negatív vélemény Nizsinszkij előadásának statuesque jellegét és a zene dramaturgiai hiányosságait emelte ki. Diagilev személy szerint csalódott volt, és Hahn zenéjét tette felelőssé a közönség érdektelenségéért. A produkciót ugyanakkor többször is ismételték rövid időn belül: 1912-ben Párizsban három alkalommal, 1913-ban pedig három alkalommal Londonban játszották.
Utóélet és jelentőség
A Le Dieu Bleu soha nem vált a Ballets Russes repertoárjának tartós darabjává, és a későbbi revivialok elmaradtak; a balettet általánosan a Diaghilev-korszak kevésbé sikeres kísérletei között tartják számon. Ennek ellenére a mű története fontos forrás a korszak kutatóinak: szemlélteti a Ballets Russes kísérleti szellemét, a nagy alkotói együttműködések kockázatait, valamint azt, hogy a látvány és a koreográfia, illetve a zenei kifejezés nem mindig illeszkedik zökkenőmentesen egy produkción belül.
A mai nézők és kutatók részére a darab elsősorban azért érdekes, mert olyan kiemelkedő alkotók (Cocteau, Hahn, Fokine, Bakst, Nizsinszkij, Diagilev) korai együttműködését tükrözi, és jól rámutat arra, hogy a balett történetében a kísérletezés néha sikertelenségekhez vezetett, még akkor is, ha a résztvevők egyenként meghatározó egyéniségek voltak.
