Eocén–Oligocén kihalási esemény — okok és következmények

Eocén–Oligocén kihalási esemény: Ismerje meg a lehűlés, vulkáni aktivitás és meteorbecsapódások okait, és az Antarktisz jégképződésének következményeit.

Az eocén vége az oligocén (33,9 millió évvel ezelőtt) kezdete volt. Ezt nagymértékű flóra- és faunaváltás jellemzi.

Az érintett szervezetek többsége tengeri vagy vízi jellegű volt. Ezek közé tartoztak az utolsó ősi cetfélék, az Archaeoceták is.

Ez a korszak jelentős éghajlati változások, különösen lehűlés idején volt. Eleinte nem volt köze egyetlen nagyobb becsapódáshoz vagy katasztrofális vulkáni eseményhez sem.

A kihalási eseményt azonban vulkáni tevékenység okozhatta. Ez idő tájt több nagy meteoritbecsapódás is történt. Az egyik ilyen esemény okozta a Chesapeake-öbölbe 40 km-es becsapódási krátert, egy másik pedig a Popigai-kráternél 100 km-es becsapódást Közép-Szibériában, amely talán egészen Európáig szórta szét a törmeléket. A Popigai meteor új kormeghatározása arra utal, hogy a tömeges kihalás egyik okozója lehetett.

Az éghajlat lehűlésére vonatkozó egyik vezető tudományos elmélet szerint a légköri szén-dioxid mennyisége az eocén közepén és végén lassan csökkent, és valószínűleg 34 millió évvel ezelőtt elérte a küszöbértéket. Ez a határ szorosan kapcsolódik az oligocén Oi-1-es eseményhez, egy oxigénizotóp-változáshoz, amely az Antarktisz jégtakarójának kezdetét jelzi.

Részletes okok — mi okozhatta a változást?

• Hosszú távú éghajlati lehűlés és CO2-csökkenés: paleoklimatológiai adatok (oxigén- és szénizotópok, növényi maradványok) alapján a légköri szén-dioxid szintje az eocén vége felé fokozatosan csökkent. Ez a trend végül egy küszöbérték eléréséhez vezetett, ami stabilabb, hűvösebb éghajlatot és tartósabb antarktiszi jeget tett lehetővé (az Oi-1 eseményhez kötve).
• Antarktisz jégtakarójának kialakulása (Oi-1): az Antarktisz lefagyásának kezdete globális tengerszintcsökkenéssel és partmenti élőhelyek elvesztésével járt, ami különösen erősen érintette a sekélytengeri életközösségeket.
• Óceáni cirkuláció és termékenység változása: a hűlés és a jégtakaró kiterjedése átalakította az óceáni áramlásokat, a tápanyagáramlást és a tengeri oxigénviszonyokat; ezek mind stresszfaktorok voltak a tengeri mikrofaunára és makrofaunára.
• Rövid távú, erős zavarok — becsapódások és vulkanizmus: a korszakra eső nagyobb becsapódások (például a Popigai- és Chesapeake-kráterek) és helyi-kiterjedt vulkáni kitörések aeroszolokat és törmeléket juttathattak a légkörbe, rövid távú lehűlést és fénycsökkenést okozva. Az ilyen események kiegészíthették a már meglévő hosszabb távú lehűlést, és így fokozhatták a biotikus stresszt.

Kik voltak a leginkább érintettek és milyen következmények voltak?

A kihalás nem volt egyenletes: szelektív és részleges volt, több hullámban zajlott, és különböző csoportokat más-más mértékben érintett.

• Tengeri élőlények: a sekélytengeri és part menti közösségek — például bizonyos foraminifera-, puhatestű- és korallszerű populációk — jelentős visszaesést szenvedtek el a tengerszint csökkenése, hőmérséklet- és óceáni kémia-változások miatt.
• Cetaceák és tengeri emlősök: az ősi cetfélék, köztük az Archaeoceták fokozatosan eltűntek; helyüket a modernebb fogas- és szilás cetfélék vették át az oligocénban.
• Szárazföldi fauna és flóra: Európában és Ázsiában jelentős emlősfájl-változások figyelhetők meg (a "Grande Coupure" néven ismert átrendeződés), amelyben számos archaikus emlőscsoport visszaszorult, míg új, általában szárazabb élőhelyekhez jobban alkalmazkodó fajok terjedtek el. A növényzet is alkalmazkodott a hűvösebb, szárazabb körülményekhez: egyes zárt erdők visszaszorultak, megjelentek nyíltabb élőhelyek.

Bizonyítékok és kutatási kérdések

• Az esemény nyomai a tengeri üledékekben (mikrofosszíliák, δ18O értékek) és a kontinentális üledékekben található forgácsok és növényi maradványok formájában maradtak fent.
• Néhány kráter (például a Popigai) újabb kormeghatározásai arra utalnak, hogy a becsapódások időben összhangban lehetnek a biológiai eseményekkel, de a pontos okozati lánc és a relatív súlyarányuk (hányad részben okozta a lehűlést a CO2-csökkenéshez képest) még vitatott.
• A kérdés összetettségét mutatja, hogy a legtöbb kutató ma több, együttesen ható tényezőt tart valószínűnek (hosszú távú CO2-csökkenés + jégtakaró kialakulása + rövidebb távú katasztrófikus események).

Hosszabb távú következmények

Az eocén–oligocén átmenet a földtörténetben a "greenhouse" (meleg) világ felől egy tartósabb "icehouse" (hűvösebb) állapot felé való elmozdulás része volt. Az oligocén során folytatódó hűlés és a változó élőhelyek új evolúciós lehetőségeket teremtettek: megerősödtek azok a vonalak, amelyek később a modern tengeri és szárazföldi csoportok alapját adták. A biológiai közösségek részleges megújulása és átrendeződése hosszú távon hozzájárult a paleogén–neogén átmenet evolúciós keretéhez.

Összefoglalva: az eocén–oligocén kihalási esemény komplex, többtényezős jelenség volt. A legismertebb magyarázatok közé tartozik a légköri szén-dioxid hosszú távú csökkenése és az ebből fakadó antarktiszi jégtakaró kialakulása (Oi-1), kiegészülve rövidebb távú hatásokkal, mint a nagyobb becsapódások és lokális vulkáni aktivitás — ezek együttesen alakították át a földi életközösségeket a 34–33,9 millió év körüli időszakban.

Kérdések és válaszok

K: Mi az eocén és mikor ért véget?

K: Mi jelentette az oligocén kezdetét?

K: Mi történt az eocénből az oligocénbe való átmenet során?

K: Volt-e olyan jelentős becsapódás vagy vulkáni esemény, amely az oligocén elején bekövetkezett éghajlati változásokat okozta?

K: Voltak-e meteoritbecsapódások az eocénből az oligocénbe való átmenet idején, amelyek szerepet játszhattak a kihalási eseményben?

K: Mi a vezető tudományos elmélet az éghajlat lehűléséről ebben az időszakban?

K: Milyen esemény jelzi az Antarktisz jégtakarójának kezdetét, és hogyan kapcsolódik az eocénből az oligocénbe való átmenethez?

Keresés betűvel