Az Elasmosaurus egy kb. 46 láb (ésúg körülbelül 14 méter) hosszú, nagytestű úszó hüllő volt, amely a késő kréta korban élt az észak-amerikai beltengerben (a mai középnyugati területek, például Kansas térségében található kőzetekből ismerjük). Egy tipikus, hosszú nyakú plesiosaurusz nemzetséghez tartozott, erőteljes, lapát alakú végtagokkal, rövid farokkal és a tengeri életmódhoz alkalmazkodott testfelépítéssel.

Először 1868-ban fedezte fel egy Edward Drinker Cope nevű tudós, aki a lelet rekonstrukciójakor tévedésből a fejét a farkára helyezte, ami elég kellemetlen publicitást okozott a kortárs paleontológiai viták közepette. A leletet és a nemzetséget később újraértékelték, és ma az Elasmosaurus mint látványos példája ismert a hosszú nyakú plesioszauruszok között. A leírt egyednek összesen 71 nyakcsigolyája volt, ami rendkívül magas szám, és különösen hosszú, mozgékonynak tűnő nyakat eredményezett.

A nyak rendkívüli hosszát és a hozzá kapcsolódó anatómiát illetően több elmélet létezik arra vonatkozóan, hogyan használhatta ezt az állat a táplálkozás során. D.M.S. Watson felvetette, hogy módszerük szerint felszíni úszóként, többnyire a víz feletti fejjel táplálkoznak, és lefelé merészkednek, hogy elkapják a planktonnal táplálkozó kisebb halakat. Ez az elképzelés azt sugallja, hogy a hosszú nyak lehetővé tette a fej távol tartását a testtől, így a test kevésbé zavarta meg a vízben lévő zsákmányt.

Más kutatók szerint a hosszú nyak szerepe inkább rejtőzködésben és hirtelen előreszegezésben rejlik: a test és a lapátok lassú úszását a nyakral végzett gyors, rövid kitérés egészíthette ki, amikor a nyakcsúcson lévő vékony, hegyes fogakkal kapott el kisebb halakat vagy más puhatestűeket. A nyakcsigolyák nagy száma valószínűleg a szomszédos csigolyák közötti szerény rugalmassággal függ össze: sok rövidebb csigolya együtt hosszú, de egyenként nem túl hajlékony nyakat eredményezett, ami inkább finom irányváltoztatásokat tett lehetővé, mintsem éles hajlításokat.

Érdemes megjegyezni a hidrodinamikai körülményeket is: a víz alatti áramlásra érzékeny, nehéz testek esetében előnyös az áramvonalas, „torpedó alakú” forma, ahogy azt a torpedó alakúak voltak, akárcsak a plioszauruszok és az ichtioszauruszok példáján látjuk. A hosszú nyak viszont növeli a vízellenállást, ezért sok szakértő szerint az elasmoszauruszok nem gyors üldöző ragadozók voltak, hanem inkább lassan, óvatosan közelítették meg zsákmányukat, vagy a felszínen úszva keresgéltek apróbb halakat és gerincteleneket.

A fogazat és az állkapocs viszonya is arra utal, hogy ezek az állatok többségében kisebb zsákmányt fogyasztottak: a fogak általában keskenyek, hegyesek és egymáshoz viszonylag közel állnak, ami hatékony a csúszós, kisméretű halak és puhatestűek megragadására. Az elasmosauruszok tehát valószínűleg nem a nagytestű, erős harapású pliosauruszokhoz hasonló nagyragadozók voltak, hanem inkább apróbb zsákmányra specializálódott, hosszú nyakú halászó formák.

Bár sok részlet — például a pontos viselkedés és a sebesség — továbbra is vita tárgya a kutatók között, az Elasmosaurus jól példázza, hogy a késő kréta tengeri élőhelyei milyen változatos formákat és életmódokat tettek lehetővé a plesioszauruszok számára.