Szent Eduárd (1003 körül - 1066. január 4.) Anglia királya volt Kr. u. 1042. június 8-tól 1066. január 4-ig. Halála után négyen igényt tartottak a trónra. Edward mindegyiküknek megígérte, hogy király lesz.

Edward sok évet töltött Normandiában. Az angolszász nemesek 1041-ben visszahívták Edwardot Angliába. Féltestvére, Harthacnut háztartásába került. Az angolszász krónika szerint mindketten együtt esküdtek fel királlyá.

Harthacnut 1042. június 8-án bekövetkezett halála után Edward lépett a trónra. Az Angolszász Krónika jelzi, hogy milyen népszerűségnek örvendett trónra lépésekor: "mielőtt [Harthacnutot] eltemették volna, az egész nép Edwardot választotta királlyá Londonban". Edwardot 1043. április 3-án koronázták meg a winchesteri székesegyházban, a nyugat-szászok királyi székhelyén.

Korai évek és normannai száműzetés

Edward a hagyomány szerint az angol király, Æthelred fia és Emma normann hercegnő fia volt; születése és gyermekkora Normandiában telt, ahová családja a dán hódítások elől menekült. A normannai neveltetés és kapcsolatok később meghatározó szerepet játszottak politikájában és az angol–normann viszonyban.

Uralkodása és belpolitika

Uralkodása kezdetén Edward igyekezett konszolidálni a belpolitikát és visszaszorítani a dán befolyást. Házasságot kötött Edith, Wessex grófjának — Godwin családjához tartozó — lányával, ami megerősítette a belső kötődéseket, ugyanakkor a Godwin család hatalma az évek során egyre nagyobb lett. A nemesség és a királyi udvar közötti viszony gyakran feszült volt: 1051–1052-ben Godwin és hívei száműzetésbe kényszerültek, majd visszatértek, ami tovább erősítette befolyásukat.

Eduárd házassága meddő maradt, gyermek nélkül halt meg; ez a tény jelentősen hozzájárult a 1066 utáni trónkövetelési vitákhoz. Uralkodása külpolitikájában a normann kapcsolatok megőrzése volt a jellemző, részben saját normann származása, részben udvarának összetétele miatt.

Vallás, egyházi reformok és Westminster

Eduárd híres volt vallásosságáról és jó kapcsolatáról az egyházzal. Aktív támogatója volt a kolostori reformoknak és egyházi intézmények alapításának. Legjelentősebb vállalkozása a westminsteri apátság újjáépítése volt: ő rendelte el a mai Westminster Abbey korai, román stílusú elődjének építését, amely később királyi síremlékké és zarándokhellyé vált.

Halála után, vallásos életmódja és a csodás jelenéseknek tulajdonított történetek hatására, 1161-ben IX. Sándor pápa idején szentté avatták, innen ered a Szent Eduárd (Edward the Confessor) név használata. Szentté avatása után sírja a Westminsterben fontos zarándokhely lett.

Halál, trónutódlás és örökség

Edward 1066. január 4-én hunyt el; halála után Angliában vákuum keletkezett, amit több erős jelölt is igyekezett betölteni. Az uralkodó halála közvetlenül megelőzte az 1066-os évet meghatározó eseményeket: az angol trónért vívott küzdelmet és végső soron a normann hódítást.

Az uralkodás végén négy jelentősebb trónkövetelő volt, akik mind igényt tartottak a királyságra, és akikről a források azt állítják, Edward valamely formában ígéretet tett nekik:

  • Harold Godwinson – az erős angol nagybirtokos, aki végül rövid időre királlyá lett;
  • William, Normandiai hercege – aki azzal érvelt, hogy Edward és később Harold is ígéretet tett neki a trónra;
  • Harald Hardrada – a norvég király, aki szintén igényt tartott Angliára;
  • Edgar Ætheling – az utolsó vér szerinti angolszász trónörökös, akit fiatal kora miatt nem koronáztak meg.

Edward öröksége kettős: egyrészt az egyházi patronálás és a Westminster megerősítése révén szent királyként maradt meg az emlékezetben; másrészt uralkodása és normann kapcsolatai közvetve elősegítették a későbbi normann hódítást, amely alapjaiban változtatta meg Anglia politikai és társadalmi szerkezetét.