1948-As palesztinai háború, amelyet

Háttér

Zsidó település

1881-től kezdve az európai zsidók nagy számban kezdtek Palesztinába költözni. Ezek az új bevándorlók főként a zsidó nacionalizmus, az úgynevezett cionizmus zászlaja alatt telepedtek le a térségben. E nacionalista mozgalom célja egy zsidó állam létrehozása volt. Bár eleinte barátságos volt a viszony a palesztinai arabok és az európai zsidók között, a beköltöző zsidók számának növekedésével egyre elkeseredettebbé vált.

A palesztin nacionalizmus és a nagy felkelés

Az első világháború alatt az arabok és a zsidók az Oszmán Birodalom uralma alatt álltak. A birodalom gyengítése érdekében ellenségei (Nagy-Britannia és Franciaország) földet kezdtek felajánlani a birodalom egyes részein élő népeknek, ha azok ellenállást tanúsítanak az oszmánokkal szemben. Ez magában foglalta Palesztina felajánlását különböző arab vezetőknek (köztük a szaúd-arábiai Husszein családnak). Ugyanakkor a britek felajánlották Palesztina ellenőrzését egy akkor még nem létező zsidó államnak. Bár ez az akció nem vezetett semmire, mégis ösztönözte a zsidók nagyobb mértékű mozgását Palesztinába, valamint a palesztinok félelmét a regionális ellenőrzés elvesztésétől. 1936-ban a növekvő zsidó lakosságra reagálva a palesztinai arabok fegyveres felkelést vezettek a britek és a palesztinai zsidók ellen. A mufti és az Arab Felsőbb Bizottság vezetője, Hajj Amin al-Husayni által vezetett felkelés volt a palesztin nacionalizmus első nagyszabású megnyilvánulása. Bár a felkelés azzal végződött, hogy a britek és a zsidók leverték a felkelést, az 1939-es Fehér Könyv bizonyította, hogy a felkelés az ellenállás befolyásos darabja volt. Az 1939-es Fehér Könyv szerint a zsidók csak további 75 000 bevándorlót küldhettek 5 év alatt, és a cél Izrael átadása volt Palesztinának. Ez a helyzet - két kultúra verseng egymással Palesztináért - a második világháború alatt is fennállt. A konfliktus végén a brit mandátum Palesztinában a végéhez közeledett, és a térség népei megoldást akartak a kérdésre.

ENSZ-határozat

1947-ben a britek az ENSZ hatáskörébe utalták a Palesztinán belüli versengő népek kérdését. Az ENSZ Palesztinával foglalkozó különbizottságának az volt a feladata, hogy rendezze a két csoport közötti erőszak kérdését, és a földosztás során mindkét féllel szemben méltányosan járjon el. 1947. november 29-én bejelentették a felosztási tervet. Palesztinát különálló, nagyjából azonos méretű zsidó és arab államokra osztották volna fel. Jeruzsálem az ENSZ által irányított független város maradna. Végül a britek 1948 májusára kivonulnak Palesztina mandátumából. Eleinte a nemzetközi közösség nagy része támogatta a tervet (beleértve az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót is), valamint a jishuv is. A palesztinai arabok, valamint Egyiptom, Libanon, Szíria, Irak, Szaúd-Arábia és Transzjordánia (ma Jordánia) nemzete ellenezte a tervet, és egy új, arab államot és egy elismert zsidó kisebbséget tartalmazó tervet szorgalmaztak. Amikor ezt nem fogadták el, ezek a nemzetek háborúra készültek, hadsereget állítottak fel az új Izrael állam elleni harcra.

Fegyveres erők

Zsidó közösség (Izrael 1948. május 15. után)

Tekintettel arra, hogy nemrégiben vált állammá, a jishuv valójában az egyik legjobban szervezett és legjobban felfegyverzett katonai erővel rendelkezett a régióban. Ez a haderő a Haganah, az egységes állami hadsereg és a hadsereg, amelyből a modern Izraeli Védelmi Erők (IDF) váltak (a váltás 1948 májusának végén történt), irányítása alá került. Május közepére Izrael állam 35 000 fős hadsereget hívott össze. Ahogy a háború júliusban folytatódott, ez a szám 65 000-re emelkedett. A háború végére Izrael 96 441 embert hívott össze és fegyverezett fel sikeresen a palesztinok és az arab nemzetek elleni harcra. Emellett Izrael egyedülálló volt abban, hogy fejlett stratégiai tervvel és egyszerű parancsnoki rendszerrel rendelkezett. David Ben-Gurion védelmi miniszter vezetésével Izrael állam egységes vezetéssel és tervvel rendelkező haderőre számíthatott.

Palesztin erők

A jishuvtól eltérően a palesztinoknak nem volt egységes erejük a háború 1947 végi kezdete előtt. Több félkatonai csoport létezett, de nem volt egységes vezető, struktúra vagy terv. Al-Husayni és az Arab Felsőbb Bizottság megpróbált rendszert adni a harcosoknak. Sokan azonban nem kedvelték a vezetését, és nem úgy gondoltak a bizottságra, mint a palesztinok hangjára. Ennek ellenére al-Husayni sikeresen létrehozott egy rongyos haderőt, amelyet Szent Háborús Hadsereg néven ismertek, és amely új önkéntesekből és félkatonai erőkből állt. Ez a hadsereg és a többi palesztin harcos azonban nem rendelkezett modern fegyverekkel és felszereléssel. Bár al-Husayni az Arab Ligától (a többségi arab nemzetek gyűjteménye) nagyobb támogatást és ellenőrzést kért a háború menetének irányításához, a Liga megakadályozta őt.

Az Arab Liga erői

Az Arab Liga országai közül Egyiptom, Transzjordánia, Irak, Libanon és Szíria csatlakozott az Izrael elleni háborúhoz (Szaúd-Arábia és Jemen kisebb erőkkel vett részt az egyiptomiak parancsnoksága alatt). Annak ellenére, hogy a Liga összekötötte őket, a háború kezdetén nem volt egyetlen Liga-parancsnok sem. Minden ország a saját erőit mozgósította a saját céljaira. Az erő tehát nem egy Liga-erő volt, hanem erők gyűjteménye. Az Arab Liga végső ereje, az Arab Felszabadítási Hadsereg egy 4000 önkéntesből álló erő volt a Közel-Kelet minden részéből, amely Szíriából dolgozott. Miközben az Arab Liga nemzetei körülvették Izraelt, ezt különböző országokként tették.

Célok

Jishuv/Izrael

Izrael háborús céljai eredetileg a Haganah 1946-os tervén alapultak, és David Ben-Gurion vezette. A terv az erők gyors felállítását írta elő, hogy harcolni tudjanak az ellen, amit a hadsereg a legnagyobb fenyegetésnek tekintett: a számos arab államból érkező invázió ellen. Az 1946-os terv alkalmazásával Ben-Gurion azt remélte, hogy az ENSZ felosztási tervében Izraelnek adott földterületeket biztosíthatja. A háború előrehaladtával a célok némileg megváltoztak a Dalet-terv (D-terv) 1948. márciusi bevezetésével. A terv ahelyett, hogy egyszerűen megtartotta volna az Izraelnek adott földeket, most már azt parancsolta az izraeli erőknek, hogy dolgozzanak az arabok eltávolításán a zsidók által ellenőrzött területekről, védjék meg a zsidó településeket az arab Palesztinában, és stratégiai előnyök érdekében bizonyos pozíciókban foglaljanak el arab földeket. A változtatás egyik lehetséges okát David Tal történész adja meg, aki rámutat, hogy ez valószínűleg válasz volt a palesztinok keményebb ellenállására és arra az általános vágyra, hogy az izraeli erőket a legjobban védhető pozíciókba helyezzék. Ugyanakkor, ahogyan Tal is rámutat, ez a stratégiai terv sosem volt ellentmondásmentes, különösen a tervnek az a része, amely a palesztinok mozgását kényszerítette ki.

Palesztina

Az Arab Felsőbb Bizottság által megfogalmazott fő cél a palesztinok számára egy egységes arab állam létrehozása volt Palesztinában.

Transzjordánia/Jordánia

Bár Transzjordánia külsőleg egyetértett az Arab Liga többi tagjával egy palesztinai arab állam létrehozásában, úgy tűnik, nem ez volt Transzjordánia végső célja. A transzjordániai feljegyzések szerint Abdullah király, a transzjordániai Hásemita (királyi család) uralkodója abban volt érdekelt, hogy a háborút ürügyként használja fel arra, hogy a palesztinai arabokat jordániai ellenőrzés alá vonja. Ezáltal aztán olyan helyzetbe kerülne, hogy elfoglalhassa Szíriát, és létrehozhassa Nagy-Szíriát. Ez azt jelenti, hogy Transzjordánia céljai látszólag ellentétben álltak Szíria, Libanon, Egyiptom és maguk a palesztinok céljaival.

Szíria és Egyiptom

Transzjordániához hasonlóan Szíria és Egyiptom is támogatta egy egységes arab állam létrehozását Palesztinában. Érvelésük azonban inkább a jordániaiak terjedésének megállítására irányult, akiktől mindkét nemzet tartott (amennyiben Transzjordánia elfoglalná a régiót).

A háború menete

1. szakasz: A polgárháború

A konfliktus első részében a Jishuv erői álltak szemben a palesztinai Arab Felsőbb Bizottság erőivel. A polgárháború 1947. november 30-án háromnapos sztrájkkal kezdődött. Ezután gerillahadjárattá alakult át a zsidó utánpótlási teherautók ellen. 1948 januárjában az Arab Felszabadító Hadsereg bevonult Palesztinába. Ez a kemény ellenállás arra késztette az izraelieket, hogy átalakítsák tervüket, és bevezessék a Dalet-tervet. Április 5-én a Haganah elindította a Nahshon hadműveletet, egy tizenöt napos hadműveletet, amelynek célja a Jeruzsálembe vezető utak biztosítása volt a főutak mentén lévő dombok elfoglalásával. A Nahshon hadművelet és a kisebb zsidó offenzívák sikere után a palesztin ellenállás kezdett szétesni.

2. fázis: Az Arab Liga országainak inváziója

A háború második része 1948 májusában Egyiptom, Irak, Transzjordánia, Libanon és Szíria megszállásával kezdődött. Minden egyes inváziós erő alapvetően a legközelebbi határon lépett be Palesztinába. A háborúnak ezt a szakaszát a ciszjordániai és Jeruzsálem környéki harcok uralták. A zsidó erők bevonultak Jeruzsálembe, hogy biztosítsák a város nyugati részét. E pozíció megerősítése érdekében az izraeli erők megpróbálták elfoglalni a Jeruzsálemtől északra fekvő Latrunt, egy dombot is. Ez sikertelennek bizonyult. Más területeken az izraeliek nagyobb sikereket értek el. Két egyiptomi erőt, amelyek közül az egyik a part mentén, a másik pedig a Negeven keresztül Jeruzsálem felé haladt, mindkettőt megállították. Az iraki erőket visszaszorították. Bár a szíriai és libanoni erők előrenyomultak izraeli területekre, az izraeliek ellenelőrenyomulást hajtottak végre szíriai és libanoni területekre. A harcoknak az ENSZ június 11-i tűzszünete vetett véget.

3. fázis: Izraeli nyomás a transzjordánok ellen

Július 9-én az izraeliek újabb hadműveletsorozatot indítottak a jordániaiak ellen Ciszjordániában. A remény az volt, hogy ezen a fronton véget vethetnek a konfliktusnak az izraeliek által a legjobban kiképzett és felfegyverzett arab hadsereggel, a transzjordániai arab légióval szemben. Az offenzívák nagyrészt sikerrel jártak, és bár más arab nemzetek megpróbálták kihasználni, hogy Izrael Ciszjordániára összpontosít, előretörésük csekély volt. A háborúnak ez a szakasza 1948. július 18-án újabb fegyverszünettel ért véget.

4. fázis: Izrael nyomulása Egyiptom, Szíria és Libanon ellen.

Mivel a jordániaiak Ciszjordániában rekedtek, az izraeliek október 15-én két újabb offenzívát indítottak. Ezek kiszorították az egyiptomi erőket a Negev-sivatagból, és visszaszorították a szíriai és libanoni erőket saját országukba. Ezen utolsó offenzívák után a háború katonai része véget ért. Mégis 1949. január 7-ig tartott, amíg Izrael befejezte a szerződések aláírását az egyes hadviselő nemzetekkel.

Eredmények

A háború révén Izrael nagy mennyiségű földet szerzett. Míg az eredeti választóvonalak nagyjából egyenlő területeket adtak a zsidó és az arab államoknak, az 1949-es szerződéses vonalak sokkal nagyobb államot adtak Izraelnek, az arabok által ellenőrzött területet a kis Gázai övezetre és egy kisebb Ciszjordániára korlátozva (mint 1947-ben. Ezeket azonban nem ellenőrizte semmilyen palesztin kormány. Ehelyett Egyiptom ellenőrizte a kis Gázai övezetet, míg Jordánia Ciszjordániát és Kelet-Jeruzsálemet. A háború utóhatásainak további aspektusa volt a palesztin menekültválság. A háború végére körülbelül 720 000 menekült élt táborokban Szíriában, Jordániában, Libanonban, Ciszjordániában és a Gázai övezetben. Bár ez nagyrészt a háborús félelemnek tulajdonítható, egyes történészek, mint például James Gelvin, azt állítják, hogy a Dalet-tervben szereplő izraeli politika részben hozzájárult ehhez a válsághoz. Ez a politika, amely arra ösztönözte az izraeli erőket, hogy a zsidó területen lévő arab tulajdonokat foglalják le, súlyosbította a menekültkérdést. 2015-ben még mindig bizonytalan, hogy ezek a menekültek visszatérhetnek-e korábbi otthonaikba, vagy kaphatnak-e kárpótlást.