Egyesült Államok Életmentő Szolgálat

Háttér

Az Egyesült Államok atlanti-óceáni partvidékének nagy területei a 18. és 19. században viszonylag lakatlanok voltak. Bármelyik hajó, amelyik zátonyra futott, még a szárazföld látótávolságában sem számíthatott sok segítségre. Még ha az emberek meg is láttak egy bajba jutott hajót, nem voltak olyan szervezetek vagy felszerelések, amelyek kimehettek volna megmenteni a bajba jutottakat. Még olyan helyeken is, mint New York kikötője, a hajók viharok idején homokpadon futhattak zátonyra, és senki sem tudott segíteni rajtuk. Egy viharban egy homokpadon fennakadt hajó akár órák alatt darabokra törhetett. Néhány túlélő talán ki tudott úszni a partra, de télen akár meg is halhattak a hipotermiától, mielőtt bárki megtalálta és segíthetett volna rajtuk. Erre volt példa a Mexico nevű amerikai vitorlás hajó. 1837-ben zátonyra futott New Jersey partjainál, és mielőtt bárki tudomást szerzett volna a hajótörésről, mind a 112 utas meghalt.

Történelem

Voltak korai szervezetek, amelyek bizonyos területeken életmentő szolgáltatásokat nyújtottak. Például 1786-ban a Massachusetts Humán Társaságot több bostoni polgár hozta létre, akiket aggasztottak a térségben bekövetkezett hajótörések miatti felesleges életveszteségek. Ők indították el az első mentőállomást a massachusettsi Cohassetben 1807-ben. Ezek az állomások kis fészerek voltak, amelyekben a kis csónakokat és felszereléseket tartották, amelyeket az önkéntesek a tengerészek mentésére használhattak. A társaság felismerte, hogy csak a kis csónakok alkalmasak az életmentésre, mivel a nagyobb hajók is hajótörést szenvedhetnek. A korai csűröket azonban csak forgalmas kikötők közelében helyezték el, és a partvidék nagy része védtelen maradt.

1848. augusztus 14-én a kongresszus jóváhagyta az önkéntesek felszerelésére szánt pénzeszközöket, hogy életmentő mentéseket végezzenek New Jersey, New York és Massachusetts partjainál. A pénzeszközök egy részét a Massachusetts Humane Society kapta, mivel vezető szerepet játszottak a hajótörés áldozatainak mentésében. 1850-ben Rhode Islanden építettek egy mentőcsónak-állomást, és továbbiak épültek Észak-Karolinában, Dél-Karolinában, Floridában és Texasban. 1854-ben a kongresszus 12 500 dollárt hagyott jóvá fém szörfcsónakokra a Nagy-tavakon való használatra. Bár a kongresszus időről időre biztosított forrásokat, a hajótörést szenvedett legénységek megmentésére irányuló erőfeszítések még mindig nagyrészt szervezetlenek voltak. A mentőcsónak-állomásokat és a felszerelést nem tartották karban. Egyes felszereléseket elloptak, miközben az épületek szenvedtek az elhanyagoltságtól és a partokon az időjárás hatásaitól. Amikor 1852. április 16-án a Powhattan hajó elsüllyedt, és több mint 200 ember vesztette életét, a hajótörés mindössze 9,7 km-re (6 mérföldre) történt egy mentőcsónak-állomástól. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a partra sodort holttesteket megfosztották a holmijuktól, és ott hagyták őket. Ez késztette a kongresszust arra, hogy elgondolkodjon egy szövetségi életmentő szolgálat létrehozásán. 1854-ben megkezdték a lépéseket egy ilyen szolgálat létrehozására. Az amerikai polgárháború idején azonban az elképzelés megvalósítása megakadt.

Az 1870-es atlanti hurrikánszezon nagymértékű pusztítást és áldozatokat követelt. Országos felhívás érkezett a kongresszushoz, hogy tegyen valamit. Sumner Increase Kimball ügyvéd volt, aki 1862-ben csatlakozott az Egyesült Államok Pénzügyminisztériumához. 1871-ben kinevezték az Életmentő Iroda élére. Vezetése alatt a szolgálatot kiterjesztették a nyugati partra és a Nagy-tavakra.

Ebben az időben kétféleképpen lehetett megmenteni a vízben lévő embereket. Az egyik, amelyet akkor alkalmaztak, ha a hajó közel volt, a bokrétabója, egy kötélen lévő eszköz volt, amellyel valakit biztonságba lehetett húzni. A másik módszer az volt, hogy csónakkal eveztek ki a hullámok között, hogy elérjék az áldozatokat. A csónakok ebben az időben körülbelül 10 m (34 láb) hosszúak voltak, és részben le voltak fedve, hogy távol tartsák a vizet. A legénység gyakran olyan hullámokon evezett át, amelyek magasabbak voltak, mint a csónakjuk hossza. 1907 körül a csónakok már benzinmotorral működtek.

1915. január 28-án az amerikai parti őrség a Revenue Cutter Service és a Life-Saving Service egyesítésével jött létre. A törvény Kimball és a szolgálat számos idősebb alkalmazottjának nyugdíjazásáról rendelkezett. A Mentőszolgálat 44 éves fennállása alatt 28 121 hajónak és 178 741 embernek nyújtott segítséget. Ez idő alatt mindössze 1455 ember vesztette életét az USLSS által végzett mentések vagy mentési kísérletek során.

Egy életmentő személyzet egy szörfhajót indít útnak a heves hullámzáson keresztül. Az amerikai parti őrség történészi irodájának jóvoltából.