Nerva (Marcus Cocceius Nerva, november 8. 30. - 98. január 25.) római császár volt 96-tól 98-ig. 65 éves volt, amikor a császári trónra lépett, és rövid, de sorsfordító uralma alapvetően a belpolitikai korrekcióról és a békés utódlás megteremtéséről szólt.
Korai pálya és előélet
Nerva egész életében a császári szolgálat közelében mozogott: pályafutása során különböző hivatalokat töltött be, és a korabeli politikai életben nagy tapasztalatot szerzett. Már Néró uralkodása idején a császári kör része volt, és fontos szerepet játszott a 65-ös pisoni összeesküvés leleplezésében. Később, a Flaviánusok idején hűséges támogatójának számított, ennek köszönhetően pedig 71-ben és 90-ben is konzuli tisztséget viselhetett a Vespasianus és Domitianus uralkodása alatt.
Császárrá válás
96. szeptember 18-án Domitianust egy palotai összeesküvés során meggyilkolták. Ugyanezen a napon a római szenátus Nervát császárrá nyilvánította. Mint új uralkodó a Római Birodalom élén, célul tűzte ki, hogy visszaállítja a Domitianus önkényuralma alatt megnyirbált szabadságjogokat. Törekvései összhangban álltak a szenátus visszaszerzett szerepével: igyekezett a politikai légkört mérsékeltebbé, jogbiztonságosabbá tenni és a korábbi megtorlásokat enyhíteni.
Intézkedések és nehézségek
Nerva uralma rövidsége és a korlátozott intézményi hatalom miatt nem tett meg minden lehetséges reformot. Uralkodását jelentősen beárnyékolták a pénzügyi gondok: az államháztartás feszült helyzete korlátozta a költséges intézkedések bevezetését. Ugyanakkor igyekezett enyhébb, a polgárok számára kedvezőbb joggyakorlatot előmozdítani, és visszafogottan helyreállítani a szenátus szerepét. A legnagyobb problémát azonban a római hadsereg és különösen a pretoriánusok bizalmának hiánya jelentette: Nerva személyes tekintélye és katonai támogatottsága gyengébb volt, mint elődeié.
A prétoriánus lázadás és az utódlás kérdése
Az uralkodás első hónapjaiban a pretoriánus gárda 97 októberében lázadást robbantott ki, amely világossá tette, hogy a császári hatalom csak a hadsereg támogatásával tartható fenn. A belső nyomás és a politikai bizonytalanság miatt Nerva kénytelen volt örökösöket fogadott örökbe — de alapos mérlegelés után végül Trajanust, egy fiatal, tekintélyes és népszerű hadvezért választotta utódjául. Ez a döntés ugyan jól mutatta jó szándékát a birodalom stabilitása iránt, egyben elismerése volt annak, hogy saját hatalma a katonai támogatás nélkül ingatag.
Halála és öröksége
Nerva alig tizenöt hónapot töltött hivatalban; természetes halállal halt meg 98. januárjában. Az ő legnagyobb politikai érdeme az volt, hogy Trajanust jelölte ki utódjául: ez a választás halála után békés hatalomátmenetet eredményezett, és megalapozta a későbbi Nerva-Antonus dinasztiát, amely hosszabb távon stabilitást hozott a birodalom számára.
Megítélés
A kortárs ókori források és történészek általában bölcs és mérsékelt császárként említették Nervát, aki visszafogottan, konszolidációs céllal lépett fel. A modern kutatások ennél árnyaltabb véleményt adnak: sok mai történész azt hangsúlyozza, hogy bár Nerva jó szándékú volt, politikai és katonai gyengesége miatt uralma végső soron kockázatos helyzetet teremtett, amely majdnem a polgárháború felé sodorta a birodalmat. Ennek ellenére megválasztása Trajanus személyében hosszú távon pozitív következményekkel járt a birodalom stabilitása szempontjából.
Összefoglalva: Nerva rövid uralkodása konszolidációs törekvéseiről, a szenátus visszaállítására irányuló próbálkozásokról és a katonai hatalom hiányából fakadó korlátokról szólt. Legnagyobb érdeme a békés utódlás megteremtése volt, amely biztos alapot adott a következő császárok legitimációjának és a Római Birodalom későbbi stabilitásának.