Új-Dél-Grönland

A Darázs útja, 1822-23

Első szakasz, 1822 júniusa és 1823 márciusa között

A 19. század elején az Antarktisz földrajza szinte teljesen ismeretlen volt, de időnként észleltek szárazföldet. Benjamin Morrell elhajózott a Déli-Sandwich-szigetekhez. Morrelt 1822-ben kinevezték a Wasp nevű szkúner parancsnokává, hogy kétéves fókavadász-, kereskedelmi és felfedezőútra induljon az antarktiszi tengereken és a Csendes-óceán déli részén. A fókavadászfeladatok mellett Morrellnek - ahogy ő fogalmazott - "mérlegelési jogköre volt új felfedezések folytatására". Azt javasolta, hogy ezt a mérlegelési jogkörét az antarktiszi tengerek vizsgálatára használja fel, "és hogy megállapítsa, hogy ... célszerű-e a Déli-sarkra való behatolás". Ez volt az első a négy hosszú út közül, amelyek Morrellt a következő nyolc év nagy részében a tengeren tartották, bár az első út után nem látogatta meg újra az Antarktiszt.

A Wasp 1822. június 22-én indult délre New Yorkból. Október végén érte el a Falkland-szigeteket, majd Morrell 16 napot töltött a nem létező Aurora-szigetek eredménytelen keresésével, mielőtt Dél-Georgia felé vette az irányt, ahol a hajó november 20-án horgonyt vetett. Morrell beszámolójában tévesen rögzíti a horgonyzóhely helyét, a nyílt tengeren, a sziget partvonalától mintegy 60 mérföldre (97 km-re) délnyugatra. A Wasp ezután kelet felé vette az irányt, hogy fókákra vadásszon. Morrell szerint a hajó december 6-án érte el a távoli Bouvet-szigetet. Látszólagos nehézség nélkül találta meg ezt a nehezen megközelíthető szigetet. H. R. Mill történész megjegyzi, hogy Morrell leírása a sziget fizikai jellemzőiről nem említi a sziget legkülönlegesebb tulajdonságát - azt, hogy állandó jégtakaró borítja. Morrell ezután megpróbálta a hajót dél felé vinni. A déli szélesség 60° körül elérte a gondolati jeget, és úgy döntött, hogy északkelet felé, a Kerguelen-szigetek felé fordul, ahol december 31-én lehorgonyzott.

Több napos felfedezőút és nyilvánvalóan jövedelmező pecsételés után a Wasp 1823. január 11-én elhagyta a Kerguelens-t, délnek és keletnek hajózott, hogy február 1-jén a 64°52'S, 118°27'E ponton rögzítse a legkeletibb pozícióját. Saját beszámolója szerint Morrell úgy döntött, hogy ettől a ponttól kezdve kihasználja az erős keleti szelet, és gyors nyugati irányba haladt vissza a greenwichi meridián 0°-ához. A beszámolója kevés részletet tartalmaz, de azt jelzi, hogy 23 nap alatt több mint 3500 mérföld (5600 km) távolságot tett meg. Az ilyen gyors, közvetlen utazásra vonatkozó állítás hitelességét a jéggel fertőzött vizeken széles körben vitatták, különösen azért, mert Morrell az út során olyan déli szélességeket idézett, amelyekről később kiderült, hogy legalább 100 mérfölddel az akkor még fel nem fedezett antarktiszi kontinentális szárazföld belsejében voltak. Február 28-án a Darázs elérte a Déli-Sandwich-szigeteken található Candlemas-szigetet. Miután néhány napot a hajó kályháinak táplálására szolgáló üzemanyag keresésével töltött, a Wasp március 6-án dél felé hajózott, a később Weddell-tenger néven ismert területre. A Morrell a jégtől feltűnően mentes tengert találva a d. sz. 70°14'-ig haladt előre, mielőtt március 14-én északnyugati irányba fordult. Morrell szerint ez a visszavonulás a hajó üzemanyaghiányának volt köszönhető; máskülönben - állítása szerint - ezeken a nyílt vizeken a hajót a 85°-ig, vagy talán magáig a sarkig is el tudta volna vinni. Ezek a szavak nagyon hasonlóak azokhoz, amelyeket James Weddell brit felfedező használt, hogy leírja saját tapasztalatait ugyanezen a területen, egy hónappal korábban. Ez arra késztette a történészeket, hogy Morrel talán Weddeltől másolta le ezt a szakaszt.

A földterület észlelése

Másnap, március 15-én délután 2 órakor, amikor a Darázs északkelet felé haladt a tengeren, amely később Weddell nevét viselte, Morrell feljegyezte: "az árbockosárból szárazföldet láttunk, nyugati irányban, 3 mérföldre" (kb. 9 mérföld, 14 km). A beszámolója így folytatódik: "Délután fél ötkor már közel voltunk ahhoz a szárazföldhöz, amelynek Johnson kapitány az Új Dél-Grönland nevet adta". Robert Johnson, a Darázs korábbi kapitánya 1821-ben felfedező utat tett az Antarktiszi-félsziget nyugati partjai mentén. Johnson "Új Dél-Grönlandnak" nevezte el. Morrell lazán utalt Johnston leírására. Ez arra utal, hogy Morrell feltételezte, hogy az általa látott szárazföld valójában a félsziget keleti partja. Amikor ezt megírta, pozíciója a félszigettől mintegy 14 fokkal keletre volt. A félsziget földrajzi jellemzői Morrell útjának idején még nem voltak ismertek. Morrell leírja, hogy a fókavadászat a nap hátralévő részében is folytatódott e part mentén. Másnap reggel a fókavadászat folytatódott, miközben a hajó lassan dél felé haladt, és addig tartott, amíg Morrell "a vízhiány és a messze előrehaladott szezon miatt" meg nem állt. Megfigyelései szerint 75 mérfölddel (120 km) délebbre hóhegyeket lehetett látni.

Morrell észak felé fordult az általa kiszámított 67°52'S, 48°11W pozícióból. Három nappal később, március 19-én a hajó elhaladt a szerinte a szárazföld északi fokán, a 62°41'S, 47°21'W ponton. "Ez a föld bővelkedik mindenféle óceáni madárban" - írta Morrell. Azt is feljegyezte, hogy 3000 tengeri elefántot látott. 10 órakor Wasp "búcsút vett Új-Dél-Grönland derűtelen partjaitól"; a hosszú útról szóló beszámolóban nincs több említés róla. A Darázs elhajózott Tierra del Fuego felé, majd a Magellán-szoroson át a Csendes-óceánba, és 1823. július 26-án érte el a chilei Valparaisót.

A Déli-óceán 16. századi első hajózásaitól kezdve időről időre olyan földekről számoltak be ezeken a vizeken, amelyekről később kiderült, hogy nem léteznek. Robert Headland, a Scott Sarkkutató Intézet sarkvidéki történésze különböző okokat feltételezett ezekre a hamis észlelésekre, a "túl sok rumtól" kezdve a szándékos átverésekig, amelyek célja a rivális hajók elcsalása volt a jó fókázóhelyektől. Egyesek nagy jégtömegeket láthattak, amelyek köveket és más gleccsertörmeléket hordoztak - a piszkos jég meggyőzően hasonlíthat a szárazföldhöz. Az is lehetséges, hogy e földek némelyike létezett, de később vulkánkitörések következtében víz alá került. Más észlelések valódi szárazföldről származhattak, amelyet a kronométerek meghibásodása, a rossz időjárás vagy egyszerű hozzá nem értés miatt tévesen lokalizáltak.

Bouvet-sziget, amelyet Morrell állítása szerint 1822. december 6-án ért el.


Benjamin Morrell kapitány, aki azt állította, hogy meglátta Új-Dél-Grönlandot.

Morrell's land keresése

Új-Dél-Grönland létezését kétségbe vonták, amikor 1838-ban Jules Dumont d'Urville francia felfedező áthajózott Morrell "északi fokának" helyzete felett, de nem látott szárazföldre utaló jeleket. Ez a bizonyíték, valamint Morrell beszámolójának általános jellege - nyilvánvaló hibái, és a brit geográfus, Hugh Robert Mill szavaival élve "olyan nagyképű hencegő" hírneve, "mint az önéletrajzi romantika bármelyik hőse" - sok geográfust arra késztetett, hogy állításait figyelmen kívül hagyja. Ez a szkepticizmus még azután is megmaradt, hogy Sir James Clark Ross 1843-ban szárazföld megjelenéséről számolt be, nem messze Morrell állítólagos megfigyelésétől: Ross észlelését időnként Morrell állításának alátámasztásaként hozták fel. A Weddell-tengeren 1903-ig nem történt további behatolás, amikor William Speirs Bruce a Skóciát a d. sz. 74°1'-ig vitte, de a tenger egy olyan szektorában, amely nem hozta közel Morrell vagy Ross észleléséhez. Bruce azonban általában véve jóindulatúan viszonyult Morrellhez, és azt írta, hogy állításait nem szabad elutasítani, amíg azokat teljesen meg nem cáfolják.

Új-Dél-Grönland első határozott kutatására a második német antarktiszi expedíció során került sor, 1911-13-ban, Wilhelm Filchner vezetésével. Az expedíció Deutschland nevű hajója a Vahsel-öbölben partraszállást próbált létesíteni, amikor a sűrű tengeri jégbe szorult. Az ezt követő északnyugati irányú sodródás 1912. június közepére a Morrell által feljegyzett észleléstől 37 mérföldre (60 km-re) keletre vitte a hajót. Filchner június 23-án elhagyta a hajót, és két társával és három hétre elegendő élelemmel nyugat felé szánkózott a tengeri jégen át, hogy megkeresse Morrell földjét. A napfény napi két-három órára korlátozódott, és a hőmérséklet -31 °F (-35 °C) alá süllyedt, ami megnehezítette a közlekedést. Ilyen körülmények között a csoport 31 mérföldet (50 km) tett meg, és gyakran észleltek észlelőhelyeket. Nem találtak szárazföldre utaló jeleket; egy, a jégbe dobott ólomsúly 1 600 méteres mélységig jutott, mielőtt a kötél elszakadt, ami megerősítette, hogy nincs szárazföld a közelben. Filchner arra a következtetésre jutott, hogy amit Morrell látott, az csak délibáb volt.

1915. augusztus 17-én Sir Ernest Shackleton Endurance nevű hajója, amely három évvel korábban a Deutschlandhoz hasonlóan a jég fogságában rekedt, Morrell térképezett helyzetétől 10 mérfölddel nyugatra sodródott egy pontra. Itt egy mélységmérés 1676 öl (10 060 láb, 3065 m) mélységet mért, ami Shackletont arra késztette, hogy ezt írja: "Úgy döntöttem, hogy a Morrell-földet fel kell venni az antarktiszi szigetek és kontinentális partok hosszú listájára, amelyek jéghegyekké váltak". Augusztus 25-én egy újabb, 1900 öl (11 400 láb, 3500 m) mélységű londírozás újabb bizonyítékot szolgáltatott Shackletonnak arra, hogy Új-Dél-Grönland nem létezik.

Bár Filchner és Shackleton vizsgálatai és megfigyelései meggyőző bizonyítékként szolgáltak arra, hogy Új-Dél-Grönland csak mítosz, továbbra is kérdéses maradt Sir James Ross jelentése, miszerint a szárazföld a déli szélesség 65° és a nyugati hosszúság 47° körül jelent meg. Ross hírneve elegendő volt ahhoz, hogy ezt a lehetőséget komolyan vegyék, és hogy az állítólagos észlelését térképeken és admiralitásbeli térképeken rögzítsék. 1922-ben Frank Wild, aki a Shackleton-Rowett-expedíciót vezette a Quest fedélzetén Shackleton korai halála után, megvizsgálta Ross észlelésének helyét. Semmit sem láttak; mivel a jégviszonyok miatt nem tudták elérni a pontos helyet, Wild a 64°11'S déli szélesség és 46°4'W koordinátáknál végzett egy leletet, amely 2331 öl (13 986 láb; 4263 m) vizet mutatott. Ez azt mutatta, hogy nincs szárazföld a közelben.

Az Antarktisz régióinak 1894-es térképei, amelyek az Antarktisz földrajzának korlátozott ismereteit mutatják 70 évvel Morrell után. Az alsó térkép Ross megjelenését jelöli, de Új-Dél-Grönlandot nem.

Vélemények és elméletek

W.J. Mills szerint Morrell a kortársai körében "a Déli-óceán legnagyobb hazudozójának" hírében állt. Mills a Morrell által állított legkeletibb pozíciótól nyugatra vezető utat "lehetetlennek ... hihetetlenül gyorsnak nevezi, eltekintve attól, hogy az út nagy részén a partvonaltól délre feküdt". A magyarázatot keresve Mills felveti, hogy mivel Morrell beszámolóját kilenc évvel az utazás után írta, nem férhetett hozzá a hajónaplóhoz, és ezért "kénytelen volt olyan részleteket kitalálni, amelyek hihetőnek tűntek", hogy elbeszélését alátámassza. Ez megmagyarázná a helymeghatározási és dátumhibák sokaságát.

Hugh Robert Mill 1905-ben, még mielőtt Új-Dél-Grönland nemlétezését véglegesen bebizonyították volna, utal Morrell beszámolójában leírt események némelyikének abszurditására, és arra a következtetésre jut, hogy Morrell hibái és az a szokása, hogy mások tapasztalatait beépíti a történetébe, miatt minden állítását nem bizonyítottnak kell tekinteni. Mindazonáltal elismeri, hogy "egy ember lehet tudatlan, hencegő és homályos, és mégis szilárd munkát végzett". Paul Simpson-Housley kanadai geográfus megértőbb megközelítést alkalmaz. Bár Morrell beszámolójának nagy részét illetően kétkedik, Simpson-Housley azt sugallja, hogy a nyugati útra állított sebességek, bár gyorsak, nem lehetetlenek. Úgy véli, hogy a Mill által megkérdőjelezett, a Weddell-tengeren állítólagosan legdélebbre vitorlázott távolság teljesen hihető, tekintve, hogy James Weddell alig egy hónappal korábban négy fokkal délebbre hajózott.

Morrell integritását hajlamos megvédeni Rupert Gould író is, aki 1929-ben kiadott Enigmák című gyűjteményében egy hosszú esszét közölt Új-Dél-Grönlandról. Elutasítja azt a feltételezést, hogy az új-dél-grönlandi észlelést egyszerűen Morrell találta ki, elsősorban azzal az indokkal, hogy Morrell 500 oldalas beszámolójában a felfedezésnek igen csekély súlyt tulajdonít. Gould írja: "Ha Morrell meg nem érdemelt hírnevet akart szerezni magának mint antarktiszi felfedező, azt gondolnánk, hogy jobb utat is járhatott volna, minthogy a pièces justificatives-t, miután meghamisította őket, egy ilyen terjedelmes könyv egy jellegtelen sarkában elássa". Az Antarktisznak szentelt viszonylag kevés oldalon Morrell röviden és teljesen tárgyilagosan számol be felfedezéséről, és inkább Johnson kapitánynak tulajdonítja azt két évvel korábban, mint saját magának.

Gould kitér arra a lehetőségre is, hogy amit Morrell észlelt, az valóban Graham-föld keleti partja, az úgynevezett "Foyn-part" volt, annak ellenére, hogy 14°-kal nyugatabbra van az Új-Dél-Grönland észlelésétől. Ennek alátámasztására Gould azt állítja, hogy a félsziget keleti partja nagyon is megegyezik a Morrell által leírt partszakasszal. Ez az elmélet azt feltételezi, hogy Morrell elszámolta a hajó helyzetét, talán azért, mert nem rendelkezett a megfelelő navigációs megfigyeléshez szükséges kronométerrel. Morrell beszámolójában azt írja, hogy "híján volt a különböző hajózási és matematikai eszközöknek", de elbeszélésének más részeiből világosan kiderül, hogy az alkalmi holtpontos számítás a kivétel volt a norma alól. Mindenesetre a 14°-os hosszirányú hiba nagyon nagy, és a Foyn partvidékéig megtett mintegy 350 mérföldes (560 km) távolság túl nagynak tűnik ahhoz, hogy a hajó helyzetét a Déli-Sandwich-szigetekről, ahol a hajó helyzetét pontosan feljegyezték, tíz nap alatt megtegyék. Ennek ellenére Gould azt állítja, hogy a "bizonyítékok mérlege" azt mutatja, hogy amit Morrell látott, az a Foyn partvidéke volt.

Filchner véleményét, miszerint Új-Dél-Grönland állítólagos észlelése délibábokkal magyarázható, Simpson-Housley is megismétli. Ő azt sugallja, hogy Morrell és legénysége egy felsőbbrendű délibábot látott. A felsőbbrendű délibáb egyik formája, amelyet néha Fata Morgana néven írnak le, függőlegesen és vízszintesen is eltorzítja a távoli sík partvonalakat vagy jégszéleket, így azok magas szikláknak és más jellegzetességeknek, például magas hegycsúcsoknak és völgyeknek tűnhetnek. Shackleton a Déli expedícióról szóló beszámolójában leírást ad egy Fata Morganáról, amelyet 1915. augusztus 20-án figyelt meg, amikor az Endurance hajója véletlenül Új-Dél-Grönland feljegyzett helyzetének közelében sodródott: "A távoli falkák toronymagas, gátszerű sziklákba vetődnek, amelyek kék tavakban és vízsávokban tükröződnek az alapjuknál. E sziklacsúcsok mentén szoros időközönként nagy, fehér és aranyszínű, keleties megjelenésű városok jelzik a távoli bergeket ... A vonalak emelkednek és süllyednek, megremegnek, szétfoszlanak és újra megjelennek egy végtelen átalakulási jelenetben".

Weddell-tengeri jéghegy az "Új-Dél-Grönland" térségében, Endurance expedíció 1915. augusztus. Shackleton megfigyelte, hogy a szárazföldi megjelenések gyakran jéghegyekké oldódnak.


A Larsen-selfjégtakaró az Antarktiszi-félsziget keleti partján.


Egy példa a Fata Morganára, a felsőbbrendű délibáb egy formájára, amely eltorzítja a jeget vagy a távoli partvonalakat, így azok magas sziklákkal rendelkező szigeteknek tűnhetnek.

Utána

Morrell négy útja végül 1831. augusztus 21-én ért véget, amikor visszatért New Yorkba. Ezután megírta a Négy utazás elbeszélését, amely a következő évben jelent meg. Megpróbálta folytatni tengerészi pályafutását, és az Enderby Brothers londoni hajózási cégnél keresett állást, de híre megelőzte, és elutasították. Charles Enderby nyilvánosan kijelentette, hogy "olyan sokat hallott róla, hogy nem tartotta helyénvalónak, hogy bármilyen megbízást vállaljon vele". Morrell 1837-ben Dumont D'Urville Weddell-tengeri expedíciójához is csatlakozni akart, de szolgálatait ismét elutasították. Állítólag 1839-ben halt meg, és emlékét a Morrell-sziget őrzi (59°27'S, 27°19'W), amely a Déli-Sandwich-szigetek Déli-Thule alcsoportjához tartozó Thule-sziget alternatív neve. Robert Johnson, aki az Új-Dél-Grönland elnevezést alkotta, 1826-ban tűnt el hajójával, miközben az Antarktisz vizeit vizsgálta a később Ross-tenger néven ismert terület közelében.