Neokeynesiánus közgazdaságtan: elmélet, fejlődés és hatásai
Neokeynesiánus közgazdaságtan: történet, elméleti fejlődés és hatások — IS/LM, stagfláció és az új neoklasszikus szintézis áttekintése érthetően a makrogazdaság kulcskérdéseiről.
A neokeynesiánus közgazdaságtan a makrogazdasági elméletek egyik irányzata, amely az John Maynard Keynes gondolataiból a második világháború után kialakult formában fejlődött tovább. Alapvető célja volt Keynes elemzéseinek formalizálása és azok összeegyeztetése a neoklasszikus közgazdaságtan módszereivel: ennek egyik legismertebb eredménye az IS/LM-modell, amely segített a makrogazdasági politika és az oktatás rendszerszintű megértésében.
Származás és korai fejlődés
A neokeynesiánus iskola kialakulásában jelentős szerepet játszott egy közgazdászokból álló csoport, köztük John Hicks, Franco Modigliani és Paul Samuelson, akik megpróbálták Keynes munkáit matematikailag és elméletileg tisztázni. Az általuk kidolgozott keretek — különösen az IS/LM-modell — az aggregált kereslet és a foglalkoztatás viszonyát három fontos tényező, a pénzmennyiség, a fiskális politika és az üzleti várakozások függvényében ragadták meg. E munkák nyomán beszélünk a neoklasszikus szintézisről: a keynesiánus gondolatok és a neoklasszikus elemzési eszközök összevonásáról.
Az elmélet főbb elemei
- IS/LM-modell: az IS-kurva az árupiaci egyensúly, az LM-kurva a pénzpiaci egyensúly feltételeit fejezi ki; metszéspontjuk meghatározza a jövedelmet és a kamatlábat rövid távon.
- Aggregált kereslet hangsúlya: a neokeynesiánusok szerint a rövid távú kilengésekben az aggregált kereslet döntően befolyásolja termelést és foglalkoztatást.
- Nominalis rigiditások elfogadása: (bérek és árak merevsége) megmagyarázza, miért nem igazodik azonnal a gazdaság a változó kereslethez.
- Politikai következtetések: aktív fiskális politika és monetáris politika rövid távú stabilizálásra alkalmas eszköz lehet.
Válság és kritikák az 1970-es években
Az 1970-es években a neokeynesi elmélet súlyos kihívásokkal nézett szembe. A fejlett országok egyszerre tapasztaltak lassú növekedést és magas inflációt — ez a jelenség ismert stagfláció néven. Ugyanakkor a monetaristák, különösen Milton Friedman munkái, kétségbe vonták a hagyományos neokeynesi megoldások hatékonyságát, és a pénzmennyiség szerepét hangsúlyozták. A kritika főbb pontjai között szerepelt, hogy a várakozások beépítése nélkül a modellek félrevezető javaslatokat adhatnak, és hogy a hosszú távú inflációt nem lehet egyszerűen fiskális ösztönzéssel kezelni.
Válaszok: mikroökonómiai alapok és az új keynesiánus iskola
A válaszok között kiemelkedett annak az igyekezete, hogy a keynesi makrogazdasági érvelést szilárd mikroökonómiai alapokra helyezzék. Az új keynesiánusok bevezették a racionális várakozások és a mikroalapozott, dinamikus modelleket, ugyanakkor megtartották a nominalis rigiditások és a piacok nem-tökéletességének fontosságát. Fontos mechanizmusok, amelyeket az új iskola vizsgált:
- ár- és bérrögzülés különböző mikrokeseken (például Calvo-pricing, menüköltségek),
- monopolista verseny és árazás: vállalatok árelőnye, amely racionálisan magyarázhatja a reálköltségek lassú alkalmazkodását,
- várakozások szerepe: előrevetített (előretekintő) politikahatások és azok önbeteljesítő következményei.
Az új eredmények hozzájárultak egy "új neoklasszikus szintézis" kialakulásához, amely ma a makrogazdasági elmélet egyik főárvát képezi. Az új keynesiánusok megjelenését követően a korábbi törekvéseket gyakran a régi-keynesiánusoknak nevezik.
Hatások a gazdaságpolitikára és a későbbi fejlődés
A neokeynesi és új keynesiánus gondolatok egyaránt formálták a gyakorlatot: a központi bankok inflációs célkitűzései, a diszkrecionális fiskális politika megítélése, illetve a válságkezelési eszköztár kialakulása mind hordoznak ezekből az elméletekből fakadó elemeket. Ugyanakkor a 2008-as pénzügyi válság rávilágított arra, hogy a pénzügyi piacok és a hitelfolyamatok beépítése elengedhetetlen a megbízható makrogazdasági elemzéshez — ez ismételten felértékelte a keynesi hangsúlyt a kereslet, a bizonytalanság és a pénzügyi frikciók szerepére.
Jelenlegi viták és irányok
A közgazdaságtanban ma is zajlanak viták a neokeynesi tradíció és alternatív megközelítések között. Főbb irányok:
- DSGE (dinamikus, sztukturális, általános egyensúlyi) modellek továbbfejlesztése, amelyekben gyakran megjelennek új keynesiánus elemek;
- heterodox kritikák és alternatívák, melyek nagyobb hangsúlyt helyeznek a pénzügyi instabilitásra, jövedelemeloszlásra vagy intézményi tényezőkre;
- viselkedési közgazdaságtan és tapasztalati megközelítések beépítése a makromodellekbe.
Összegzés
A neokeynesiánus közgazdaságtan a modern makroökonómia egyik sarokköve: összekapcsolta Keynes intuícióit a formalizált, matematikai eszköztárral, ezzel lehetővé téve a politikai tanácsadás és az oktatás egységesebb kereteit. Az 1970-es évektől kezdődően érkezett kritikák és az új keynesiánus válaszok folyamatosan alakították az elméletet; a mai makrogazdasági gondolkodásban mind a klasszikus, mind az újabb elemek jelen vannak, miközben a 21. századi kihívások — például pénzügyi instabilitás, adósságproblémák és jövedelemeloszlási kérdések — újra és újra napirendre teszik a keynesi megközelítések relevanciáját.
Kérdések és válaszok
K: Mi az a neokeynesiánus közgazdaságtan?
V: A neokeynesiánus közgazdaságtan a makrogazdasági gondolkodásnak egy olyan iskolája, amelyet a második világháború után fejlesztettek ki John Maynard Keynes írásaiból. A neoklasszikus közgazdasági modelleket szintetizálja Keynes eredeti elemzésével, és az IS/LM modellt használja az aggregált kereslet és a foglalkoztatás három változóval való összefüggésbe hozására, mint például a forgalomban lévő pénzmennyiség, a kormányzati költségvetés és az üzleti várakozások állapota.
K: Ki próbálta meg értelmezni és formalizálni Keynes írásait?
V: Közgazdászok egy csoportja (nevezetesen John Hicks, Franco Modigliani és Paul Samuelson) próbálta értelmezni és formalizálni Keynes írásait.
K: Hogyan vált népszerűvé ez a modell a közgazdászok körében a második világháború után?
V: Ez a modell azért vált népszerűvé a közgazdászok körében a II. világháború után, mert az általános egyensúlyelmélet szempontjából érthető volt.
K: Mi okozta az 1970-es években a neokeynesi elméletet megrendítő fejlemények sorozatát?
V: A fejlett világ egyszerre szenvedett a lassú gazdasági növekedéstől és a magas inflációtól (stagfláció), valamint Milton Friedman munkássága, amely kétségbe vonta a neokeynesi elméleteket, egy sor olyan fejleményt okozott az 1970-es években, amelyek megingatták a neokeynesi elméletet.
K: Mit alkottak az újkeynesiánusok annak érdekében, hogy a keynesi makrogazdasági érvelésnek mikroökonómiai alapot adjanak?
V: Az új keynesiánusok segítettek létrehozni egy "új neoklasszikus szintézist", amely jelenleg a makrogazdasági elmélet főáramát képezi, annak érdekében, hogy a keynesiánus makrogazdasági érvelés mikrogazdasági alapot kapjon.
K: Hogyan hivatkoznak mostanában néha a neokeynesiánusokra?
V: Az új keynesiánus iskola megjelenését követően a neokeynesiánusokat néha régi-keynesiánusoknak nevezik.
Keres