A felhatalmazó törvényt (németül Ermächtigungsgesetz) 1933. március 23-án fogadta el a német parlament (Reichstag). Ez volt a második nagy lépés a Reichstag-tűzrendelet után, amellyel a nácik diktatórikus hatalmat szereztek, nagyrészt jogi eszközökkel. A törvény lehetővé tette Adolf Hitler kancellár és kabinetje számára, hogy a Reichstag részvétele nélkül hozzon törvényeket.

A felhatalmazó törvény hivatalos neve Gesetz zur Behebung der Not von Volk und Reich ("Törvény a nép és a birodalom bajának orvoslására") volt.

Előzmények

A törvény elfogadását közvetlenül megelőzte a Reichstag-épület 1933. február 27-i felgyújtása és az ezt követően kiadott Reichstagsbrandverordnung (Reichstag-tűzrendelet), amely felfüggesztette az alapvető alkotmányos jogokat (szólás-, sajtó-, gyülekezési jog). A politikai ellenfelek, különösen a kommunisták (KPD) képviselői tömegesen letartóztatásra vagy kizárásra kerültek, így a Reichstag összetétele erősen megváltozott az 1933. márciusi szavazás idejére.

A törvény tartalma és elfogadása

A felhatalmazó törvény lényegében lehetővé tette, hogy a Reich kormánya – a Reichstag közreműködése nélkül – rendeletekkel és törvényekkel szabályozza az állam belső és külső ügyeit, s ezeket a kormányzati intézkedéseket alkalmanként az alkotmánnyal ellentétesnek is nyilvánítsa. Formálisan bizonyos hatáskörök megmaradtak, de a gyakorlatban a törvény a parlamenti kontroll megszüntetését eredményezte.

Az elfogadás körülményei: az ülésre a Reichstag hagyományos épülete helyett a berlini Kroll Oper épületében került sor; a szavazás során a kommunista képviselők hiányoztak (letartóztatások, kizárások miatt), és a szélsőjobboldali sajtó és a SA/SS erők jelenléte nyomást gyakorolt a képviselőkre. A törvényt végül 444 igen és 94 nem szavazattal fogadták el; az ellenkező voksokat a SPD képviselői adták. A katolikus Centrum párt támogatása döntő volt a kétharmados többség megszerzéséhez — sok képviselőt megfélemlítettek, és a pártot különböző alkuk is befolyásolták.

Következmények

A felhatalmazó törvény volt a jogi alapja annak a gyors és célzott intézkedéssorozatnak, amely a Weimari köztársaság demokratikus intézményeinek felszámolásához vezetett. A legfontosabb következmények:

  • Gleichschaltung: a politikai és társadalmi élet „egységesítése”, állami felügyelet alá helyezése; a tartományi (Land) kormányzatokat és parlamenteket megfosztották valós hatalmuktól.
  • Politikai ellenfelek felszámolása: a kommunisták és más ellenzéki szervezetek betiltása, az 1933 tavaszán végrehajtott razziák és letartóztatások.
  • Munkásmozgalom megtörése: a szakszervezetek 1933. május 2-án történő feloszlatása és az egységes Német Munkafront (Deutsche Arbeitsfront) létrehozása.
  • Pártrendszer megszüntetése: a többi párt működését fokozatosan korlátozták; végül 1933. július 14-én a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt gyakorlatilag egyeduralkodóvá vált, majd a többpártrendszer felszámolódott.
  • Jogi pokolgép a rasszista törvényekhez: bár a felhatalmazó törvény önmagában nem tartalmazott kifejezetten antiszemita rendelkezéseket, lehetővé tette a későbbi rasszista jogalkotást (pl. a nürnbergi törvények 1935-ben), amelyek állami szintre emelték a zsidóellenességet.

Jogállamiság és történelmi értékelés

A történészek a felhatalmazó törvényt gyakran a demokrácia jogi felszámolásának kulcsfontosságú lépésének tekintik: jogi eszközökkel rendszerszintű hatalomkoncentrációt hajtottak végre. Bár a törvény kezdetben négy évre szólt, hatalma gyakorlatilag a náci rezsim bukásáig fennmaradt, mivel a parlament visszanyerésére nem került sor, és az alkotmányos korlátok formálisan nem érvényesültek.

A felhatalmazó törvény története fontos példája annak, hogyan lehet alkotmányos keretek közt maradó, de a demokráciát aláásó jogi aktusokkal megszilárdítani egy autoriter rendszert. Megértése segít felmérni a jogi intézmények védtelenségét szélsőséges politikai nyomás és erőszak mellett.