A 2011-es egyiptomi forradalom során számos tüntetés és zavargás zajlott Egyiptomban. A mozgalom egyes eseményeit a köznyelv a harag napjának és a lázadás napjának is nevezte. A nagy megmozdulások 2011. január 25-én kezdődtek, és rövid idő alatt országos méretűvé nőttek, több tízezres tömegeket mozgósítva.

A tüntetések kezdete előtt Tunéziában kitört felkelés szolgált közvetlen ösztönzőként: az ottani események – különösen Ben Ali elnök bukása – azt mutatták, hogy a régióban a forradalmi hangulat átvihető. Az ezt követő hetekben Egyiptomban is tüntetések és zavargások kezdődtek. Azok, akik ezeket a megmozdulásokat kezdeményezték, azt remélték, hogy a tunéziai felkelés inspirálja és mozgósítja a lakosságot, illetve összefogásra készteti a különböző ellenzéki csoportokat. Tiltakozások történtek Kairóban, Alexandriában, Szuezben és Iszmailíjában; a tüntetések később vidéki városokra és kisebb településekre is átterjedtek.

A tüntetések első napján az egyiptomi kormány cenzúrázta a legtöbb médiumot (például újságokat és hírcsatornákat) Egyiptomban. A hatóságok igyekeztek elfojtani a szervezést és az információáramlást: a kormány megpróbálta blokkolni a legtöbb közösségi médiaoldalt is, amelyeket a tüntetők az eseményekről szóló hírek terjesztésére használtak. Január 28-án Egyiptom-szerte internet- és mobiltelefonos "áramszünet" kezdődött, amikor az internetes szolgáltatók az állami utasításra leválasztották az országot a nemzetközi hálózatról. Másnap hajnal előtt azonban a mobiltelefon-szolgáltatások egy részénél helyreállt a kapcsolat, és a tiltás rendszerszinten fokozatosan feloldódott.

Január 29-ig mintegy 1000 embert tartóztattak le. Emellett legalább 1030 tüntető megsérült, és legalább 53 halálos áldozatról érkezett jelentés. A sérültek és áldozatok száma a további napokban változott, ahogy a zavargások és a tüntetéshullám folytatódott, és később több száz további sebesültet, illetve további haláleseteket regisztráltak az ország különböző pontjain.

Az emberek sokféle dolog miatt tüntettek és tiltakoztak. Ilyen volt például a rendőri brutalitás, a szükségállapotról szóló törvények, a szabad választások hiánya, a korrupció, a szólásszabadság korlátozása, a magas munkanélküliség, az alacsony minimálbér, a lakáshiány, az élelmiszerár-infláció és a rossz életkörülmények. Emellett a tüntetők követelték a politikai vezetés elszámoltathatóságát, a reformokat és az igazságszolgáltatás helyreállítását; a követelések között gyakori volt a rendszerszintű reform és a békés hatalomváltás igénye.

Mohamed ElBaradei szerint a forradalom egyik célja az lehet, hogy Hoszni Mubarakot távozásra kényszerítsék. ElBaradeit olyan személynek tekintették, aki valószínűleg vezető szerepet töltene be egy új kormányban. Több ellenzéki szervezet és ismert személy is felvetette a békés átmenet és a demokratikus választások lehetőségét, miközben a rendezett hatalomátadás módjáról és az átmeneti intézmények összetételéről intenzív politikai viták folytak.

Mi tette különlegessé a 2011-es tüntetéseket

2011 előtt gyakoriak voltak a tüntetések, de rendszerint helyi jellegűek voltak, és nem terjedtek el az ország különböző részeire. 2011. január 25-én azonban országszerte nagyszabású tüntetések és zavargások törtek ki. Január 25-e a "düh napja" lett. Az egyiptomi ellenzéki csoportok (a változásért dolgozó csoportok) és más aktivisták ezt a napot választották ki egy nagyobb tüntetés megtartására. A 2011-es tüntetéseket Egyiptomban példátlannak nevezték: a résztvevők száma, a békés polgárok és különböző társadalmi csoportok együttműködése, valamint a korral járó kommunikációs eszközök (mobilok, közösségi média) használata mind újszerűnek számítottak. Ez azt jelentette, hogy a tüntetésekhez hasonlóra még soha nem volt példa. A tiltakozásokat "a közelmúlt legnagyobb népi elégedetlenségi megnyilvánulásának" is nevezték. Az 1977-es egyiptomi kenyérlázadások óta ezek voltak a legnagyobb tüntetések Egyiptomban. Először fordult elő, hogy a különböző társadalmi háttérrel, gazdasági háttérrel és vallással rendelkező egyiptomiak együtt tiltakoztak.

Rendőri és katonai reakció, a közrend fenntartása

A tüntetések során a fővárost, Kairót "háborús övezetként" jellemezték. Szuez kikötővárosában számos erőszakos összecsapásra került sor. Az egyiptomi kormány különböző módszereket alkalmazott a tüntetések feloszlatására és korlátozására. A lázadásellenes rendőri csoportok pajzsokat, gumilövedékeket, gumibotokat, vízágyúkat és könnygázt használtak. Időnként éles lőszert is bevetettek; a fellépés nyomán több civil és biztonsági személyzet is megsérült. A rendőri válaszlépések többsége nem volt halálos kimenetelű, de a demonstrációk közben többen életüket vesztették. A kormány kikapcsolta az internet-hozzáférést és kijárási tilalmat rendelt el bizonyos területeken.

Amikor a tüntetések egyre nagyobb számban vonzottak embereket, a hadsereg is egyre markánsabb szerepet vállalt. A hadsereg vezetése végül közvetítőképességet próbált betölteni a kormány és a demonstrálók között: a rendfenntartás mellett a katonai vezetés (a későbbiekben a Fegyveres Erők Legfelsőbb Tanácsa, SCAF) átmenetileg hatalomátvételt hajtott végre az események politikai rendezése érdekében. Ennek következményei és értékelése azóta is vitatott: sokan üdvözölték a katonát, mint a stabilitás fenntartóját, míg mások attól tartottak, hogy a katonai beavatkozás hosszabb távú politikai hatalmi játékokat indít el.

A nemzetközi figyelem és a közösségi média szerepe

Világszerte sokan érdeklődtek az egyiptomi tüntetések iránt. Ez részben olyan dolgoknak köszönhető, mint a Twitter, a Facebook és a YouTube. Az aktivisták és a tüntetések iránt érdeklődők ezeket és más közösségi médiaplatformokat is használhatták. Ezeket a platformokat arra használták, hogy beszélgessenek egymással, együtt dolgozzanak, és feljegyezzék, mi történik — élő videók, fényképek és beszámolók terjedtek világszerte. Ahogy a tüntetések egyre nagyobb nyilvánosságot kaptak, az egyiptomi kormány egyre keményebben próbálta korlátozni az emberek internethez, különösen a közösségi médiához való hozzáférését, felismerve ezek szervező és kommunikációs erejét.

Az események vége és az utóhatások

2011. február 11-én Mubarak lemondott az elnökségről, és hatalmát a Fegyveres Erők Legfelsőbb Tanácsára (SCAF) ruházta át. A hatalomátadás után több politikai és jogi eljárás indult: Mubarakot és több közvetlen munkatársát bíróság elé állították a tüntetők elleni erőszak és egyéb vádak miatt. A volt elnök és társai ellen folytatott perek hosszú, többlépcsős jogi eljárássá váltak; később bírósági ítéletekben is szerepet játszott az, hogy milyen mértékben vonhatóak felelősségre a tüntetések során történtekért. Egyes ítéletek életfogytiglani szabadságvesztést is kimondtak, míg más ügyekben felmentések és új eljárások is történtek, ami tükrözi az átmenet bonyolult jogi-politikai jellegét.

A forradalom következményeként Egyiptomban politikai átalakulás indult el: új alkotmányról és választásokról folytak tárgyalások, a politikai élet szereplői közötti viszonyok felborultak, és a társadalmi-gazdasági problémákra irányuló figyelem is fokozódott. A rövid távú változások mellett a hosszú távú hatások ma is vitatottak: vannak, akik a demokratikus fejlődés lehetőségét látják, míg mások a politikai instabilitás és a visszalépés kockázatait emelik ki.

A 2011-es egyiptomi események fontos tanulsága, hogy a széles társadalmi támogatottságú tüntetések, a modern kommunikációs eszközök és a nemzetközi figyelem együtt jelentős politikai változásokat képesek előidézni — ugyanakkor a tartós és igazságos átmenet megteremtése bonyolult, hosszan tartó folyamat, amely további belső és külső erőfeszítéseket igényel.