A kifejezés az 1890-es évek amerikai aranykorából származik, amikor az új technológia olcsóbbá tette az újságokat. Két New York-i újságtulajdonos küzdött azért, hogy több olvasót szerezzen és több újságot adjon el, mint a másik. Ezek Joseph Pulitzer volt a New York Worlddel és William Randolph Hearst a New York Journallal. Ennek a harcnak a legfontosabb része 1895-től körülbelül 1898-ig tartott. Amikor a történelemben a "sárga újságírásról" beszélnek, gyakran ezekről az évekről van szó.
Mindkét lapot azzal vádolták, hogy a híreket szenzációhajhásznak (sokkal fontosabbnak tűntetik fel, mint amilyenek valójában voltak), hogy több újságot adjanak el, bár komoly tudósításokat is készítettek. A New York Press 1897 elején használta a "Yellow Kid újságírás" kifejezést egy akkoriban népszerű képregény után, hogy Pulitzer és Hearst újságjairól beszéljen, amelyek egy példányszámháború idején mindketten ennek a változatát közölték. Ervin Wardman, a New York Herald kiadója (amely nem volt "sárga újságírás") találta ki.
Joseph Pulitzer 1883-ban vásárolta meg a New York World című lapot, miután a St. Louis Post-Dispatch a város legnagyobb napilapjává vált. Pulitzer igyekezett a New York Worldöt szórakoztatóvá tenni, és újságját képekkel, játékokkal és versenyekkel töltötte meg, amelyek új olvasókat hoztak. A bűnügyi történetek sok oldalt megtöltöttek, olyan címekkel, mint "Öngyilkos volt?" és "Kegyelemért kiált". Pulitzer emellett csak két centet kért az olvasóktól számonként, de nyolc, néha 12 oldalnyi információt adott az olvasóknak (az egyetlen másik kétcentes lap a városban sosem volt hosszabb négy oldalnál).
Bár a New York Worldben számos szenzációs történet jelent meg, korántsem ezek voltak az egyedüliek, sőt, még csak nem is a legnagyobbak. Pulitzer úgy vélte, hogy az újságok fontosak, és kötelességük jobbá tenni a társadalmat, és ezt igyekezett megtenni az újságjával.
Alig két évvel azután, hogy Pulitzer átvette, a World több példányt adott el, mint bármely más New York-i újság. Ez részben azért volt, mert kapcsolatban állt a Demokrata Párttal. Az idősebb kiadók, akik féltékenyek voltak Pulitzer sikerére, rosszat kezdtek mondani a Worldről. Arról beszéltek, hogy bűnügyi történetei és mutatványai voltak, de figyelmen kívül hagyták komolyabb tudósításait. Charles Anderson Dana|Charles Dana, a New York Sun szerkesztője támadta a The Worldöt, és azt mondta, hogy Pulitzer "hiányos az ítélőképessége és a kitartása".
William Randolph Hearst, egy bányászörökös, aki 1887-ben megvásárolta apjától a San Francisco Examiner című lapot, észrevette, mit csinál Pulitzer. Hearst a Harvard Egyetemen folytatott tanulmányai során olvasta a World című lapot. Elhatározta, hogy megpróbálja az Examinert is olyan fényessé tenni, mint Pulitzer lapját. Amíg ő volt a főnök, az Examiner a terjedelem 24 százalékát a bűnügyeknek adta, a történeteket erkölcsi színjátékként mutatta be, és a címlapra házasságtörést és (19. századi mércével mérve) "meztelenséget" tett. Egy hónappal azután, hogy Hearst átvette a lapot, az Examiner ezt a főcímet közölte egy szállodatűzről:
ÉHES, ŐRJÖNGŐ LÁNGOK. Őrülten ugrálnak a Monterey-öböl melletti pompás kéjpalotára, és a Del Monte-t a csúcsától az alapzatáig körülölelik. Magasabbra, magasabbra, magasabbra, magasabbra, kétségbeesett vágyakozással. Őrülten lázadozva futnak át a párkányon, boltíveken és homlokzatokon. Vad dühvel rontanak a reszkető vendégekre. Megdöbbenve és pániktól rémülten bámulják a lélegzetvisszafojtva menekülők a rémület színhelyét. A pompás szálloda és gazdag díszei most már csak egy füstölgő hamukupac. Az Examiner különvonatot küld Montereybe, hogy összegyűjtse a szörnyű katasztrófa minden részletét. A szerencsétlen áldozatok megérkezése a reggeli vonattal - A Hotel del Monte története - A híres szálló újjáépítésének tervei - A tűz részletei és feltételezett eredete.
Hearst túlzásba eshet a bűnügyi tudósításokban. Egyik korai története, amely egy "gyilkos bandáról" szólt, a rendőrséget támadta, amiért az Examiner riportereit arra kényszerítette, hogy elvégezzék helyettük a munkát. De miközben az Examiner ezeket a dolgokat tette, a nemzetközi híreknek is nagyobb teret adott, és riportereket küldött ki, hogy feltárják a városi kormányzat korrupcióját és eredménytelenségét. Az egyik történetben Winifred Black, az Examiner riportere betegként ment be egy San Franciscó-i kórházba, és felfedezte, hogy ott "durva kegyetlenséggel" bántak a nőkkel. A történet megjelenésének reggelén a kórház teljes személyzetét kirúgták.
New York
Mivel az Examiner az 1890-es évek elején már sikeres volt, Hearst egy megvásárolható New York-i újságot keresett, és 1895-ben megvette a New York Journal című lapot, amelyet Pulitzer testvére, Albert egy pennyért adott el egy cincinnati kiadónak az előző évben.
Miután észrevette, hogy Pulitzer mit tett azzal, hogy két centen tartotta az újságját, Hearst elérte, hogy a Journal csak egy centbe kerüljön, miközben ugyanannyi információt nyújtott, mint a rivális újságok. Ez bevált, és mivel a Journal's-ra 150 ezren fizettek elő, Pulitzer egy pennyre csökkentette az árát, remélve, hogy Hearst (akit a családja vagyona támogatott) kifogy a pénzből. Hearst ezután sok olyan embert felvett, akik 1896-ban a Worldnek dolgoztak. Bár a legtöbb forrás szerint Hearst egyszerűen több pénzt ajánlott, Pulitzer - aki egyre durvábban bántalmazta az alkalmazottait - nagyon nehéz emberré vált, és a World sok alkalmazottja hajlandó volt újságot váltani, csak hogy megszabaduljon tőle.
Bár a World és a Journal között éles volt a verseny, az újságokban sok közös vonás volt. Mindkettő demokrata volt, mindkettő a szervezett munkásság és a bevándorlók oldalára állt (ellentétben az olyan kiadókkal, mint a New York Tribune kiadója, Whitelaw Reid, aki a szegénységüket az erkölcsi hibákra fogta), és mindkettő sok pénzt költött arra, hogy a vasárnapi kiadványaik, amelyek olyanok voltak, mint a heti magazinok, túlmutattak a napi újságíráson.
Vasárnapi szórakoztató rovatukban jelentek meg az első színes képregényoldalak, és egyesek szerint a sárga újságírás kifejezés is innen származik, míg a New York Press, mint fentebb említettük, nem definiálta az általa kitalált kifejezést. A Hogan's Alley című képregény, amely egy sárga hálóingben lévő kopasz gyerekről (becenevén The Yellow Kid) szólt, nagyon népszerűvé vált, amikor Richard F. Outcault karikaturista 1896 elején elkezdte rajzolni a Worldben. Amikor Hearst elküldte Outcault-t, Pulitzer felkérte George Luks festőművészt, hogy folytassa a szalag rajzolását az ő karaktereivel, így a városnak két Yellow Kid-et adott. A "sárga újságírás" használata az Egyesült Államokban a túlzó szenzációhajhászás kifejezéseként nyilvánvalóan azzal kezdődött, hogy komolyabb újságok kommentálták, milyen messzire mentek a "Yellow Kid lapok".
Spanyol-amerikai háború
Pulitzert és Hearstöt gyakran okolják (vagy hibáztatják) azért, hogy szenzációhajhász tevékenységükkel belerángatták a nemzetet a spanyol-amerikai háborúba. Az amerikaiak többsége azonban nem New Yorkban élt, és az ott élő döntéshozók valószínűleg kevésbé szenzációhajhász újságokat olvastak, mint a Times, a Sun vagy a Post. A túlzásokra a leghíresebb példa az a történet, amely valószínűleg valójában nem igaz, hogy Frederic Remington festőművész táviratban közölte Hearsttel, hogy Kubában nem sok minden történik, és "nem lesz háború". Hearst azt válaszolta: "Kérem, maradjon. Ön szolgáltatja a képeket, én pedig a háborút". A történet (amelynek egy változata szerepel a Hearst által inspirált Orson Welles-filmben, a Citizen Kane-ben) először James Creelman riporter 1901-es emlékirataiban bukkant fel, és más forrás nem maradt fenn róla.
Hearst azonban azt akarta, hogy az Egyesült Államok háborút indítson, miután 1895-ben Kubában lázadás tört ki. A kubaiakról szóló történetek, amelyek szerint a kubaiak jó emberek, Spanyolország pedig rosszul bánik Kubával, hamarosan megjelentek a címlapján. Bár a történetek valószínűleg nem voltak túl pontosak, a 19. századi újságolvasók nem várták el, és nem is feltétlenül akarták, hogy a történetei tiszta tényfeltáró jellegűek legyenek. Michael Robertson történész szerint "az 1890-es évek újságírói és olvasói sokkal kevésbé foglalkoztak azzal, hogy különbséget tegyenek a tényeken alapuló tudósítás, a vélemény és az irodalom között".
Pulitzer, bár nem rendelkezett Hearst forrásaihoz hasonló forrásokkal, a sztorit a címlapon tartotta. A sárga sajtó sokat publikált a forradalomról (amiből sok minden nem volt teljesen igaz), de a kubai állapotok elég rosszak voltak. A sziget súlyos gazdasági válságban volt, és a lázadás leverésére küldött spanyol tábornok, Valeriano Weyler koncentrációs táborokba terelte a kubai parasztokat, kubaiak százait a halálba vezetve. Miután két éven át harcolt a harcért, Hearst magára vállalta a konfliktust, amikor az bekövetkezett: Egy héttel azután, hogy az Egyesült Államok hadat üzent Spanyolországnak, címlapján a "Hogy tetszik a Journal háborúja?" címmel jelent meg. Valójában William McKinley elnök soha nem olvasta a Journalt, és az olyan újságokat, mint a Tribune és a New York Evening Post. Az újságírástörténészek azt is megjegyezték, hogy a sárga újságírás többnyire csak New Yorkban történt, az ország többi részén az újságok nem csináltak ilyesmit. A Journal és a World nem tartozott a regionális lapok első tíz hírforrása közé, és történeteik nem keltették fel az emberek figyelmét New York Cityn kívül.
Hearst az invázió kezdetekor háborús tudósítóként Kubába hajózott, és józan és pontos beszámolót adott a harcokról. Creelman később dicsérte a riporterek munkáját, amiért megírták, hogyan bánt Spanyolország Kubával, azzal érvelve, hogy " nincs igaz története a háborúnak . . nem írható meg annak elismerése nélkül, hogy bármit is vitt véghez az igazságosság, a szabadság és a haladás terén a spanyol-amerikai háború, az a sárga újságírók vállalkozó kedvének és kitartásának köszönhető, akik közül sokan emlékezetes sírokban nyugszanak".
A háború után
Hearst jól ismert demokrata volt, aki 1896-ban és 1900-ban William Jennings Bryant támogatta az elnökválasztáson (Bryan egyik választáson sem nyert). Később polgármester- és kormányzójelöltként is indult, sőt, megpróbálkozott az elnökjelöltséggel is, de a hírneve 1901-ben csorbát szenvedett, miután Ambrose Bierce rovatvezető és Arthur Brisbane szerkesztő hónapok különbséggel külön-külön olyan cikkeket tett közzé, amelyek William McKinley elnök meggyilkolását javasolták. Amikor McKinley-t 1901. szeptember 6-án lelőtték, a kritikusok azzal vádolták Hearst sárga újságírását, hogy az Leon Czolgosz-t a tettre késztette. Hearst nem tudott Bierce rovatáról, és azt állította, hogy Brisbane-ét visszavonta, miután az megjelent az első kiadásban, de az eset egész életében kísérteni kezdte, és szinte megsemmisítette álmát, hogy elnök legyen.
Pulitzer, akit kísértettek a történtek", az új évszázadban visszatért a World keresztes gyökereihez. 1911-ben bekövetkezett halálakor a World már széles körben elismert kiadvány volt, és 1931-es megszűnéséig vezető progresszív lap maradt.
