A V-2 rakéta (németül: Vergeltungswaffe 2) az Aggregat sorozat A-4 jelű típusa volt, és a világ első működő ballisztikus rakétájaként tartják számon. Technikai értelemben ez volt az első olyan ember alkotta tárgy, amely átlépte az űr határának gyakran használtnak tekintett 100 km-es vonalát: az első sikeres kísérleti kilövés 1942. október 3-án történt Peenemündéből, amikor a rakéta mintegy 192 km-es magasságot ért el. A V‑2-es konstrukció alapelvei — folyékony hajtóanyagok, turbóadagolás, giroszkópos irányítás és ballisztikus pálya — alapvetően meghatározták a későbbi űr- és rakétatechnikát, és sok modern rakéta közvetlen örököseként tekinthető rá.

A V‑2-et a náci Németország fegyverként fejlesztette ki: teljes nevén Vergeltungswaffe 2, vagyis "bosszúfegyver 2". Harcászati alkalmazásra tervezték, elsősorban London, Antwerpen és más európai városok elleni támadásokra. A rakéta hossza körülbelül 14 méter volt, átmérője ~1,65 m, indítótömege nagyjából 12–13 tonna, robbanófeje körülbelül 1 000 kg volt, hatótávolsága elérhette a 300–320 km-t. Folyékony hajtóanyaggal működött (alkohol–víz elegy és folyékony oxigén), a hajtóművet giroszkópok vezérelték, a tolóerő szabályozásáról és az üzemanyagellátásról turbóadagolórendszer gondoskodott. A V‑2-es nagyon nagy sebességgel – a hangsebesség többszörösével (némely adat Mach 3–5 körüli értéket említ) – repült, ezért a korszak légielhárító eszközeivel gyakorlatilag kilövés közben nem volt elfogható.

Az első harci alkalmazások 1944 szeptemberében kezdődtek: 1944. szeptember 8-ától jelentek meg az első robbanások európai nagyvárosokban (azon a napon több helyen, köztük Londonban és Párizsban is találkoztak V‑2‑es támadással). A második világháborúban a német Wehrmacht több mint 3000 V‑2‑est vetett be szövetséges célpontok ellen; a becslések szerint ezek a támadások mintegy 7–8 ezer katona és civil halálát okozták, és súlyos anyagi és pszichológiai károkat idéztek elő.

Fontos megemlíteni a gyártás emberi vonatkozásait is: a V‑2‑eseket tömegesen gyártották kényszermunka és koncentrációs-tábori munkaerő bevonásával (például a Mittelbau‑Dora üzemében). A gyártás során és az üzemeltetéshez kapcsolódóan sok ezer kényszermunkás vesztette életét; a háborús gyártás emberi költsége miatt a V‑2 története komoly etikai kérdéseket vet fel.

Amint a háború vége felé a szövetségesek elfoglalták Németország egyes rakétakutató központjait, a zsákmányolt V‑2‑eseket és a rakétakutató személyzetet felhasználták a háború utáni űr- és rakétaprogramok indításához. Az amerikaiak az Operation Paperclip keretében Wernher von Braun vezetésével több peenemündei tudóst és műszaki dokumentációt hoztak át az Egyesült Államokba; az első amerikai összeszerelt V‑2‑est, amely részben Németországban zsákmányolt alkatrészekből készült, 1946 áprilisában indították a new‑mexikói White Sandsről. A fegyveres alkalmazás után a V‑2‑eseket elsősorban meteorológiai és reentry‑kutatásokra, anyagvizsgálatokra és aerodinamikai kísérletekre használták: az amerikai White Sandsben ezekből a rakétákból összesen 66 alkalommal lőttek ki kísérleti célból, az utolsó ilyen repülés 1951. október 29-én volt.

A V‑2 hatása a későbbi fejlesztésekre nagy volt: a technikai tapasztalatok és a rakétatudósok tudása hozzájárult a Szovjetunióban az R‑1 és utána fejlődő rakéták, valamint az Egyesült Államok későbbi hordozórakétáinak kialakulásához. Ugyanakkor a V‑2 története egyszerre a mérnöki teljesítmény példája és a háború és az elnyomás összefonódásának emlékezete: öröksége technikai áttöréseket hozott, de a gyártás és bevetés emberi áldozatai miatt etikai viták forrása is maradt.