A kotta (vagy ötvonalas kottalap) a zenei jelölések olyan rendszere, amely öt párhuzamos, vízszintes vonalból áll. A zenei hangjegyeket vagy a vonalakra, vagy a vonalak közötti szóközökbe írjuk: a hangfej lehet maga a vonalra helyezett jelzés (a hangfej közepén áthaladó vonallal), vagy a vonalak közötti térre kerül. Az öt vonal közt négy belső szóköz található; ezen kívül a vonalak fölött és alatt további szóközök és vonalak jelenhetnek meg szükség szerint. Minél magasabb a hangjegy hangmagassága, annál feljebb helyezkedik el a kottában.

A kotta elemei és jelei

  • Vonalak és szóközök: a vonalak és a közöttük lévő terek határozzák meg a hangok helyét.
  • Kulcsok: a kotta elején álló kulcs (például a G-kulcs/szopránkulcs, az F-kulcs/basszuskulcs vagy a C-kulcs) megmutatja, hogy az adott vonal melyik hangnak felel meg — enélkül nem lehetne egyértelműen meghatározni a hangokat. A kulcsra azért van szükség, hogy minden kottaolvasó ugyanúgy értelmezze a hangokat.
  • Hangjegyek elhelyezése: a zongora fehér billentyűinél a hangok (A, B, C, D stb.) a kottában váltakozva vonalra és szóközre kerülnek (vonal, szóköz, vonal, szóköz stb.).
  • Előjegyzések és kulcsként jelölt hangsorok: a hangnemet és az előjegyzéseket a kotta elején (a kulcs után) látható kulcsállás és előjegyzés határozza meg; ezek módosítják az azonos nevű hangokat (például b vagy #).

Az ábra egy zenei példa: Beethoven 5. szimfóniájának nyitánya. A kottaolvasásnál fontos, hogy a kulcs megmutatja, melyik vonal melyik hangnak felel meg (például a szopránkulcs második vonala G-nek felel meg). A kotta hangmagasságát és a kulcsjelzésben található előjegyzések együttesen határozzák meg, hogy egy adott helyen lévő hang pontosan milyen hang (például egy E, E♭ vagy E#) lesz; a kulcs és a kulcsjelzés szerepét mindig együtt kell értelmezni (kulcsjelzésben lévő jelek módosíthatják a hangokat).

Fővonalak és kiterjesztések

Ha a hangok túl magasak vagy túl alacsonyak az alapötvonalas rendszerhez képest, akkor rövid kiegészítő vonalakat használunk a vonalak folytatásaként. Ezeket nevezzük fővonalaknak (ledger lines). A fővonalak segítségével a középső C-től távolabbi hangokat is pontosan jelölhetjük anélkül, hogy a kotta átláthatatlanul kiterjedne.

Több kottalap és hangszerkötések

Ha egyszerre több kottát írunk vagy olvasunk (például billentyűs hangszerekhez), a kottákat bal oldalon összekötjük egy közös jelzéssel (kapoccsal vagy zárójelekkel), amely vizuálisan is jelzi a párhuzamos játékot. A zongorakottát például két kottalapra írják: egy a jobb kéznek és egy a bal kéznek — a két sor együtt adja a teljes zenei textúrát.

Ritmuskották és ütős hangszerek

Néhány hangszer, különösen az olyan ütősök, amelyek nem határoznak meg pontos hangmagasságot, elsősorban ritmust adnak. Ilyen például a cintányérok. Ezekhez gyakran egyszerűsített kottarendszereket (például egyvonalas vagy többvonalas ütőskottát) használnak, ahol a jelölések elsősorban a ritmust, beütések helyét és dinamikáját mutatják, nem pedig pontos hangmagasságot. A jelölésben a különböző vonalak, szóközök vagy speciális jelölések azt mutatják, melyik ütőeszközt kell megszólaltatni.

Időértékek, ütemek és további jelölések

  • Időértékek: a hangjegyek alakja (egész, fél, negyed, nyolcad, tizenhatod stb.), a szárak és a kötősínek (beams) határozzák meg a hangok hosszát.
  • Ütemvonalak és ütemfajták: az ütemvonalak osztják a kottát ütemekre; az ütemfajtát (például 4/4, 3/4) a taktusjel (time signature) határozza meg a kotta elején.
  • Előjegyzések és módosítók: a bé és kereszt jelek (flat/♭, sharp/♯) illetve a természetes jel (♮) módosítják a hangokat az adott taktuson belül, illetve a kotta egészére a kulcsjelzésnek megfelelően.
  • Artikulációk és dinamikák: pontok, kötőjelek, akcentusjelek, crescendo/decrescendo jelek és dinamikai jelzések (p, f stb.) adják meg a hangok hangtani és kifejezésbeli részleteit.
  • Kötések és szünetek: a kotta jelöli a hangok összekapcsolását (kötőjelek, legatók) és a hangszüneteket (szünetjelek), amelyek a zenei frazeálást és a ritmikai szerkezetet szabályozzák.

A kotta tehát egy sokoldalú, vizuális rendszer, amely egyszerre közvetíti a hangmagasságot, a ritmust, a hangsúlyokat és a dinamikát — a kulcsok, vonalak, szóközök és további jelek pontos együttese teszi lehetővé, hogy a zenét mások pontosan és egységesen megszólaltassák.