Félhangzók (félmagánhangzók) — definíció, példák és latin írástörténet
Fedezd fel a félhangzók (félmagánhangzók) definícióját, példáit és a latin írástörténet szerepét — W/Y, V/I használatának titkai és példák.
A félhangzók (más néven félmagánhangzók vagy glide) olyan hangok, amelyek artikulációjukban a magánhangzókhoz hasonlítanak, de funkciójukban és szóalkotó szerepükben inkább a mássalhangzók-ra emlékeztetnek. Technikai értelemben ezek általában approximánsok: a hangképzéskor nincs zár vagy zavaró turbulencia, a hangképzőrészek csak közelítenek egymáshoz, ezért a félhangzók hallásra „félig” magánhangzó-szerűek, mégis jellemzően nem töltenek be szótagmag szerepet.
Kiejtés és fonológiai szerep
- Artikuláció: a nyelv vagy ajkak helyzete hasonló egy közeli magánhangzóéhoz, de a rezgőrés nem annyira nyitott, ezért rövidebb, gyorsabb átmeneti hang keletkezik.
- Fonológiai viselkedés: sok nyelvben a félhangzók szótagkezdetben (onset) állnak, és nem képeznek szótagmagot; például az angolban a /w/ és /j/ önálló mássalhangzófonémák.
- Más elnevezések: gyakran használják a „glide” és „approximáns” kifejezéseket is, a terminológia az adott nyelv fonetikai és fonológiai elemzésétől függ.
Példák a világ nyelveiből
Az angolban a két legismertebb félmagánhangzó a IPA-ban jelölt /w/ (mint a water első hangja) és /j/ (mint a yes kezdőhangja). Más nyelvekben is gyakoriak hasonló hangok: például a francia oui szóban található /w/, a spanyol egyes dialektusaiban a y mássalhangzó /j/ vagy /ʝ/ formájában jelenik meg, az olaszban pedig bizonyos kétjegyű betűkapcsolatok (például gl bizonyos pozíciókban) adhatnak félszerű, palatalizált hangokat.
Latin írás- és történeti megjegyzések
A latinban — bár a félmagánhangzók fonémák lehettek — az ókori latin írás nem használt külön betűket a magánhangzók és félhangzók következetes elválasztására. Ezért a latin írásban az I és V betűk kettős szerepet töltöttek be: egyaránt jelezték a magánhangzókat /i/ és /u/ és a megfelelő félhangzókat /j/ és /w/.
Például a klasszikus kor felirataiban és kézirataiban gyakran találkozunk olyan formai írásmódokkal, mint Gaivs Ivlivs Caesar, ahol a V jelöli a /u/ vagy /w/ hangot, az I pedig /i/ vagy /j/ értékben állhat. Ugyanez elv érvényes például a vinum (bor) szó írására is.
A latin fogalomrendszer és az írás fejlődése során — a Római Birodalom bukása utáni középkori kéziratoktól kezdve — a kalligráfiai és tipográfiai gyakorlat fokozatosan különböztette meg a magánhangzók és a mássalhangzóként viselkedő formai megfelelőik írását. A J betű megjelenése a középkortól a kora újkorig terjedő folyamat eredménye: a szerzők és nyomdászok a hosszabb, faragottabb változatot használták az I mássalhangzó értékének (a /j/ hang) jelzésére, míg a U és V megkülönböztetése is később, a 15–17. század során vált szabványossá. Ennek következtében a modern európai ábécékben ma már külön írjuk az I/J és U/V párokat, hogy világosan elkülönüljön a magánhangzó- és a félhangzó-/mássalhangzó-érték.
Összefoglalva: a félhangzók olyan átmeneti hangok, amelyek artikulációjukban magánhangzó-szerűek, de fonológiai szerepükben inkább mássalhangzóként viselkednek. Az ókori latin írásmódok nem különítették el őket külön betűkkel; az I és V betűk mindkét értéket hordozták, és csak a középkori–kora újkori fejlődés hozta meg a ma ismert grafikai megkülönböztetéseket.
Keres