A közgazdaságtanban a marginális fogyasztási hajlandóság (MPC) azt méri, hogy egy egységnyi (például 1 dollárnyi) plusz rendelkezésre álló jövedelem milyen hányadát költik el fogyasztásra. Az MPC az indukált fogyasztást írja le: azt a fogyasztásnövekedést, amely a rendelkezésre álló jövedelem növekedésével jár. A rendelkezésre álló jövedelem az a jövedelem, amely adók és transzferek utáni, ténylegesen felhasználható összeg. A rendelkezésre álló jövedelemnek azt az arányát, amelyet az emberek fogyasztásra fordítanak, fogyasztási hajlandóságnak nevezzük. Az MPC tehát azt mutatja meg, hogy a jövedelem növekedésének mi a hatása a fogyasztásra: például ha az MPC = 0,65, akkor egy extra 1 dollárból 0,65 dollárt költenek el, és 0,35 dollárt takarítanak meg. Nyilvánvaló, hogy hitelfelvétel nélkül a háztartás nem költhet többet a keletkezett plusz jövedelménél.
John Maynard Keynes szerint a marginális fogyasztási hajlandóság általában kisebb, mint 1; az MPC értéke a gyakorlatban tipikusan 0 és 1 közé esik.
Képlet és egyszerű számítás
A marginális fogyasztási hajlandóság képlete:
MPC = ΔC / ΔYd
ahol ΔC a fogyasztás változása, ΔYd pedig a rendelkezésre álló jövedelem változása. Példa: ha egy háztartás jövedelme 1000 dollárról 1100 dollárra nő (ΔYd = 100), és ebből a fogyasztás 650 dollárról 715 dollárra nő (ΔC = 65), akkor
MPC = 65 / 100 = 0,65.
Kapcsolat az MPS-sel és a multiplikátorral
A megtakarítási hajlandóság (marginális megtakarítási hajlandóság, MPS) és az MPC között egyszerű összefüggés áll fenn:
MPS = 1 − MPC
Az MPC fontos szerepet játszik a makrogazdasági multiplikátor kiszámításában is. Az egyszerű fogyasztási multiplikátor (ha nincs adó és nincs import) a következő:
Multiplikátor = 1 / (1 − MPC)
Például MPC = 0,65 esetén a multiplikátor értéke 1 / (1 − 0,65) = 1 / 0,35 ≈ 2,857. Ez azt jelenti, hogy egy egységnyi autonóm kiadás-növekedés (például állami költekezés) megközelítőleg 2,857 egységnyi jövedelem-növekedést eredményezhet az összgazdaságban (előfeltételezve a többi tényező állandóságát).
Kiknél magasabb az MPC és mi befolyásolja?
Általánosságban az MPC magasabb a kevésbé jómódú háztartásoknál, mint a gazdagabbaknál: a szegényebb háztartások a rendelkezésre álló többletet nagyobb arányban költik el alapvető szükségletekre. További befolyásoló tényezők:
- Vagyon és likvid eszközök: aki több megtakarítással vagyonnal rendelkezik, kisebb hányadot költhet el a további jövedelemből.
- Jövőbeli várakozások: recessziós kilátások vagy bizonytalanság növelheti a megtakarítást, csökkentve az MPC-t.
- Hozzáférés hitelhez: könnyebb hitelfelvétel rövid távon megváltoztathatja a fogyasztási magatartást.
- Adópolitika és transzferek: a nettó rendelkezésre álló jövedelem nagysága és szerkezete befolyásolja az MPC-t.
- Életciklus és fogyasztási minták: fiatalabb, aktív fogyasztók és családos háztartások másként reagálhatnak, mint időskorú megtakarítók.
Makroökonómiai és politikai következmények
- Magasabb MPC esetén a fiskális ösztönzők (pl. egyidejű jövedelemtranszfer a háztartásoknak) erősebb multiplikátorhatást váltanak ki, vagyis a gazdaság élénkítése hatékonyabb lehet.
- Azaz célzott juttatások a kevésbé tehetőseknek gyakran nagyobb rövid távú keresletnövelő hatást érnek el, mert ezeknél az csoportoknál az MPC magasabb.
- Hosszabb távon a megtakarítások növekedése beruházásokhoz és tőkefelhalmozódáshoz vezethet, ami a növekedést is befolyásolja — ezért a rövid távú fogyasztásnövelés és a hosszú távú megtakarítás közötti egyensúly fontossága makroökonómiai kérdés.
Megjegyzések és korlátok
- Az MPC empirikusan változó: nem konstans időben vagy jövedelmi szinteken belül.
- Elméletileg MPC lehet nagyobb, mint 1, ha a háztartások hitelből fogyasztnak többet, de a klasszikus keynesi érvelés szerint tartósan MPC ≥ 1 nem reális.
- Az egyszerű modellek (adó, import, beruházási reakciók figyelmen kívül hagyása) közelítést adnak; a valóságban a multiplikátor és az MPC komplexebb kapcsolatrendszer része.