A lamarckizmus (más néven lamarcki evolúció) az evolúcióval kapcsolatos hipotézis. Az evolúció azt próbálja megmagyarázni, hogyan változnak a fajok az idők folyamán. Ma az evolúció egyetlen széles körben elfogadott elmélete az, amelyet Charles Darwin elképzelései alapján dolgoztak ki, de a XIX. században többféle elképzelés versenyzett egymással.

Lamarck elméletének fő elvei

A lamarckizmust Jean-Baptiste de Lamarck (1744–1829) dolgozta ki, legfontosabb műve a Philosophie Zoologique (1809). Elképzeléseit részben Erasmus Darwin, Charles Darwin nagyapjának gondolatai is befolyásolták. Lamarck elmélete két jellegzetes elemből állt:

  • Használat és nem használat elve (use and disuse): azokat a szervrendszereket, amelyeket egy élőlény gyakran használ, fejlettebbé válnak, míg a keveset használt szervek elcsökevényesednek.
  • A szerzett tulajdonságok öröklődése: a felnőttkorban szerzett változások – például az izmok megerősödése vagy a nyak megnyúlása – öröklődhetnek az utódokra, így a következő generációk tartósan felveszik ezeket a változásokat.

Példaként Lamarck gyakran említette a zsiráfokat: szerinte a hosszú nyakuk olyan ősi, rövidebb nyakú elődökből alakult ki, amelyeknek többször ki kellett nyújtaniuk a nyakukat, hogy elérjék a magas ágakon lévő leveleket; ez a "nyújtás" a következő generációban öröklődött, és lassan meghosszabbította a nyakakat. Ezt az elképzelést szokásosan a szerzett tulajdonságok öröklődésének nevezni.

Darwin, Mendel és a lamarckizmus viszonya

Bár Charles Darwin egyes korai gondolataiban nem zárkózott el teljesen minden hasonló ötlettől, a későbbi, széles körben elfogadott darwini magyarázat a természetes szelekcióra vonatkozó mechanizmuson alapul. Darwin hangsúlyozta, hogy az egyedek közötti véletlenszerű variációk és az ezekre ható szelekció határozza meg, mely formák maradnak fent: a jobban alkalmazkodott formák átlagosan több utódot hagynak hátra, ami megváltoztatja az adott populáció allél- és tulajdonságeloszlását.

Gregor Mendel felfedezte az öröklődés néhány alapvető szabályát: a mendeli öröklődés törvényei (öröklődő tényezők szegregálódása és független öröklődése) azt mutatták, hogy a tulajdonságok öröklődése meghatározott, öröklődő egységekhez (ma allélokhoz, génekhez) kötődik, és nem egyszerűen a szülők élete során szerzett változások közvetlen továbbadásán alapul. Emiatt a mendeli szemlélet alapjaiban ellentmondott Lamarcknak, bár a történeti folyamatban részben párhuzamosan fejlődtek ezek az elképzelések.

Történeti fogadtatás és miért vetették el

A lamarckizmus a XIX. század első felében jelentős hatást gyakorolt a biológiai gondolkodásra, de a későbbi kutatások és elméleti fejlemények miatt fokozatosan háttérbe szorult. Több okból is elutasították:

  • Az öröklődés molekuláris és genetikai megértése (gének, mutációk, rekombináció) nem támasztotta alá azt az egyszerű mechanizmust, hogy a szerzett testi változások egy az egyben bekerülnének a magába a genetikai anyagba.
  • August Weismann és mások kísérletei (például a gerinctelen és gerinces vizsgálatok) arra utaltak, hogy a testi sejtek változásai általában nem hatnak a reproduktív sejtekre (az ún. Weismann-bariér elve), így a szerzett testi változások nem öröklődnek tovább.
  • Mendel örökítési törvényei és a XX. századi genetikai adatok a természetes szelekció és a populációgenetika keretében sokkal jobb, empirikusan tesztelhető magyarázatot adtak az evolúcióra.

Kortárs nézetek: van-e valami Lamarckból a modern biológiában?

Ma a hagyományos értelemben vett lamarckizmust általában elvetik mint általános magyarázatot az evolúcióra. Ugyanakkor a XX–XXI. századi kutatások finomították a képet, és néhány jelenség kapcsán felmerült, hogy léteznek részleges, átmeneti mechanizmusok, amelyek emlékeztetnek az „acquired trait” átadására:

  • Epigenetika: bizonyos környezeti hatások (táplálkozás, stressz) megváltoztathatják a DNS-hez kapcsolódó kémiai módosításokat (pl. metiláció), amelyek hatnak a génkifejeződésre, és néha néhány generáción át továbböröklődhetnek. Ezek a jelenségek azonban nem jelentenek általános mechanizmust az adaptív, irányított öröklődésre, és gyakran átmenetiek.
  • Kulturális öröklődés: az emberi kultúrában és más állatoknál is a tanult viselkedések továbbadhatók az utódoknak (pl. eszközhasználat), ami effektív „öröklődésként” működhet, de ez nem genetikai öröklődés.

Összességében a modern biológia szerint az evolúciót leginkább a populációk genetikai változásai, a mutációk, a rekombináció és a természetes szelekció együttese magyarázza. Ugyanakkor a tudomány folyamatosan vizsgálja, hogy a genetikai és epigenetikai folyamatok hogyan kölcsönhatnak, és ezek a kutatások részben újrafogalmazhatják, hogy milyen mértékben lehetnek „öröklődőek” a környezeti hatások.

Fontos megjegyezni, hogy abban Lamarck és Darwin egyetértettek, hogy az evolúció valóban lezajlott: a vita elsősorban a mechanizmusról szólt és szól ma is részben árnyaltabb formában.