A hindu szentírások olyan könyvek és egyéb szövegek, amelyek a hinduizmusról és a hindu mitológiáról szólnak. Ezek a hindu közösségek számára szent irodalom, amely formálta a vallási gyakorlatot, a filozófiai gondolkodást, a művészeteket és a társadalmi hagyományokat.

Főbb műfajok és tartalmuk

A Védák a hinduizmus legkorábbi és legtekintélyesebb rétegei közé tartoznak. Tartalmazzák a himnuszokat (például a Rigvéda), az áldozati kézikönyveket (jajurvéda), a dallamokat és liturgiát (samavéda) és később a közösségi és mágikus szövegeket (atharvavéda). A Védák elsősorban szájhagyományban terjedtek, a recitáció és pontos kiejtés nagy jelentőségű a hit helyes gyakorlatához.

A bráhmanák a védaikus irodalom kiegészítő, prosztatikus jellegű magyarázatai: rituáléleírások, mitológiai magyarázatok és a szertartások értelmezése. Ezek segítik a papokat a rítusok végrehajtásában és összekapcsolják a rituális gyakorlatot a kozmológiai elméletekkel.

Az upanisadok a védaikus hagyomány filozófiai-fejlődő részei: a végső valóság (Brahman), az egyéni lélek (átman) és azok kapcsolatának kérdéseivel foglalkoznak. Az upanisadokból alakultak ki a klasszikus indiai filozófiai iskolák alapfogalmai; sokukat a Kr. e. második–első évezred fordulójára, illetve a késői védikus korra teszik a kutatók.

A Puránák meseszerű történeteket, istenek és hősök családfáit, kozmogóniát, történeti és vallási útmutatásokat tartalmaznak. Gyakran szolgálnak olyan népszerű mitológiaként és hittörténetként, amely a rituálékat, zarándokhelyeket és erkölcsi példázatokat érthetővé teszik a hétköznapi emberek számára. Hagyományosan tizennyolc nagy purána ismert, amelyek különböző istenek köré szerveződnek (pl. Viṣṇu, Śiva, Devī).

Eposzok: Rámájana és Mahábhárata

Két nagy eposz, a Rámájana és a Mahábhárata egyaránt alapvető forrása a hindu vallási és erkölcsi gondolkodásnak. A Rámájana Ráma király életét és küzdelmeit meséli el, a Mahábhárata pedig egy hatalmas családi és politikai konfliktus történetén keresztül tárgyalja az emberi kötelességeket és a dharmát. A Mahábhárata része a Bhagavad‑Gítá, amely párbeszéd formájában ad filozófiai és vallási tanácsokat Arjuna számára a csatatéren.

Szanszkrit és más nyelvek

A klasszikus szent irodalom nagy része szanszkrit nyelven íródott, különösen a Védák, bráhmanák és upanisadok. Ugyanakkor a vallási és mitológiai irodalom nem korlátozódott a szanszkritre: később számos fontos mű jelent meg más indiai nyelveken is, például tamilul és hindiül, valamint más regionális nyelveken. Ezek a fordítások, átdolgozások és helyi változatok tették lehetővé, hogy a tanítások széles rétegekhez jussanak el.

Fonákok, hagyományok és hatás

A hindu szentírások hagyományosan szóbeli átadásból fejlődtek írott formára; a pontos recitáció és a kommentárok (bhásyják) kulcsszerepet játszottak abban, hogy az értelmezés és a gyakorlat fennmaradjon. A szentírások nemcsak vallási szabályokat adnak, hanem kiterjedt irodalmi, művészeti és filozófiai örökséget is alkotnak: hatnak a képzőművészetre, színházra, táncra, vallási ünnepekre és a mindennapi erkölcsi elképzelésekre. Sok szöveg különböző recenziókban és változatokban maradt fenn, így a kutatás során a szerkesztések és időrendek pontosítása folyamatosan zajlik.

Röviden: a Védák, bráhmanák, upanisadok, puránák, valamint a Rámájana és a Mahábhárata együtt alkotják azt a sokrétű, többé‑kevésbé koherens irodalmi kincset, amely a hindu vallás és kultúra alapját képezi, és amelyet évszázadokon át folyamatosan magyaráztak, kommentáltak és továbbadtak.