Bikapintyek (Pyrrhula) – rendszertan, elterjedés és védettség

Bikapintyek (Pyrrhula): rendszertan, palearktikus elterjedés, Himalája‑eredetű fajradiáció és veszélyeztetett populációk — élőhely, vonulás és védelmi intézkedések.

A bikapintyek a pintyfélék családjába (Fringillidae) tartozó kismadarak nemzetségének egyik neme. A Pyrrhula nemzetségbe tartoznak.

Elterjedés és élőhely

A nemzetség palearktikus elterjedésű: minden faj elsősorban Ázsiában fordul elő; két faj kizárólag a Himalájában él, és egy faj, a P. pyrrhula, Európában is előfordul. Különösen veszélyeztetett endemikus faj az Azori-szigeteken előforduló P. murina (az Azori-szigeteki túzok), amely csak a São Miguel szigetének keleti részén található.

Megjelenés

A bikapintyek erőteljes, tömzsi testfelépítésű kismadarak. Szárnyaik és faroktollaik általában fényes fekete színűek; a farukon gyakran jól látható fehér folt vagy fehér farokvég található. Lábuk és lábfejük húsos barna. Rövid, duzzadt csőrük a rügyek, bimbók és magvak hatékony letépésére alakult; a csőr színe általában fekete, kivéve P. nipalensis esetén, amelynek csőre sárgás. A hímek mellkasa narancssárga vagy élénkpiros lehet, míg a tojók és fiatal madarak visszafogottabb, barnásabb tónusúak. Néhány fajon fekete „sapka” vagy fejtető is megjelenik.

Viselkedés, vonulás és táplálkozás

A bikapintyek többsége részben vándorló jellegű; a vándorlási távolság fajonként és populációnként változik. Általában rövid vagy közepes távolságokat tesznek meg: az észak-európai példányok nagyobb mozgástávolságot mutatnak, míg a közép-európai populációk gyakran helyhez kötöttebbek. A vonulók száma évről évre jelentős ingadozásokat mutathat; egyértelmű kapcsolatot egyetlen táplálékforrással nem sikerült kimutatni. Az őszi vonulás későn kezdődik és többnyire október–novemberig tart, a tavaszi vonulás általában február–április között zajlik.

Táplálékuk elsősorban magvakból, bimbókból és rügyekből áll; tavasszal kiegészítik étrendjüket ízeltlábúakkal is, különösen a költési időszakban, amikor a fiókák fehérjetartalmú táplálékot igényelnek.

Szaporodás

A bikapintyek fészket fanyesedékekben vagy bokrok belsejében építenek, általában lombos vagy vegyes erdőkben, hegyvidéki élőhelyeken. A fészek jellemzően vékony gallyakból, mohából és pihéből áll. A tojók általában 3–7 tojást raknak; a kotlási idő és a fiókák kirepülési ideje fajonként kissé eltér, a fészekben töltött idő körülbelül 11–15 nap. A korai fiókaperiódusban a fészekkiesési arány jelentős szerepet játszik a populáció-dinamikában.

Evolúció és rendszertan

A mitokondriális DNS citokrómb szekvenciájának elemzése azt jelzi, hogy a holarktikus fenyőrigó (Pinicola enucleator) a bölömbikák ősének testvércsoportja; a két vonal közös ősét a fosszilis és molekuláris adatok alapján a középső miocén végére teszik, nagyjából egy tucat millió évvel ezelőtt (mya).

A bikapintyek fajainak sugárzása valószínűleg a Himalája környékén kezdődött, ahonnan különféle hegyi és alacsonyabb fekvésű élőhelyek felé terjedtek. A hegyi pintyek egyes csoportjai filogenetikailag közel állnak a Pyrrhula-kládhoz, ami összefüggő evolucionális történetre utal.

Védettség és veszélyek

Számos Pyrrhula-faj helyzete kedvezőtlen helyi tényezők miatt: elsősorban élőhelyvesztés, erdőirtás, invazív növényfajok terjedése és emberi tevékenység hatásai veszélyeztetik őket. Különösen kritikus az P. murina (az Azori-szigeteki túzok) helyzete: ez a faj kritikusan veszélyeztetett, és becslések szerint mindössze mintegy 120 pár maradt meg, kizárólag a São Miguel keleti részén. A korlátozott elterjedési terület, az élőhely töredezettsége és a kis populációméret miatt nagy a kihalás kockázata.

Nagy-Britanniában hosszabb távon is jelentős csökkenés figyelhető meg: az 1970-es évek közepe óta a túzok populációja mintegy 35 év alatt 62%-kal csökkent. Ugyanakkor a rendelkezésre álló adatok szerint az utóbbi évtizedben a termelékenység bizonyos területeken javulni látszik: a fészekkiesési arány a fiókafázisban (kb. 15 napos korban) például 37%-ról 21%-ra csökkent, ami kevesebb fiókpusztulást jelez.

Védelmi intézkedések

• Élőhely-védelem és helyreállítás: őshonos erdőfoltok, bokros élőhelyek helyreállítása és védelme különösen fontos az endemikus és kis elterjedésű fajok számára.
• Invasív fajok kezelése: idegenhonos növények és predátorok korlátozása az olyan szigeti populációk megóvása érdekében, mint az Azori-szigeteki túzok.
• Monitoring és kutatás: populációszintű felmérések, költési siker vizsgálata és táplálékellátottság feltérképezése segít a célzott védelmi akciók megtervezésében.
• Közösségi és természetvédelmi programok: helyi erőfeszítések, környezeti nevelés és támogatások a tenyészhelyek védelmére.

Összességében a bikapintyek rendszertana és evolúciója kutatott terület, de sok faj helyzete továbbra is aggasztó helyi és globális szinten. A fajok megőrzéséhez összehangolt élőhelyvédelemre, folyamatos monitorozásra és célzott beavatkozásokra van szükség.

Kérdések és válaszok

K: Mi a tudományos neve a bikapintyeknek?

K: Hol fordulnak elő a bikapintyek?

K: Melyik faj áll közeli rokonságban a bölömbikával?

K: Mikor kezdődött a túzokfajok evolúciója?

K: Honnan származik ez a klád?

K: Hogyan lehet megkülönböztetni a hímeket és a nőstényeket?

K: A legtöbb populáció részben vagy teljesen vándorol?

Keresés betűvel