Joseph Hewes (1730. január 23. – 1779. november 10.) a New Jersey állambeli Princetonban született. Szülei a Barátok (kvéker) Társaságához tartoztak, és közvetlenül házasságkötésük után költöztek New Jerseybe. Hewes fiatal korában a Princeton Egyetemen tanult, majd egy kereskedő tanonca lett. A tanonckodás és a kereskedői gyakorlat révén jó hírnevet szerzett, amely később karrierjének és befolyásának alapja lett.

Korai pálya és Edenton

Néhány év sikeres kereskedői tevékenység után anyagi szempontból is megerősödött. Körülbelül 30 éves korában Észak‑Karolinába költözött, és Edentonban telepedett le, ahol gyorsan népszerűvé vált sármja és becsületes üzleti modora miatt. Rövid időn belül beilleszkedett a helyi közösségbe, és 1763-ban — mindössze három évvel az államba költözés után — beválasztották az észak‑karolinai törvényhozásba.

Politikai szerep és a függetlenség előmozdítása

Hewes a későbbi eseményekben egyre aktívabb szerepet vállalt a brit gyarmatok és a korona közötti feszültség idején. A massachusettsi küldöttek után másodikként ő volt az a észak‑karolinai vezető, aki a függetlenség felé vezette államának politikáját, és az amerikai forradalmat megelőző években befolyásolta honfitársait a határozottabb, lázadóbb magatartásra. Miután többször újraválasztották a tartományi törvényhozásba, Hewes munkáját átirányította a nemzeti ügyek felé: képviselőként tagja lett a kontinentális kongresszusnak.

A Kongresszusban és a tengeri ügyekben betöltött szerep

Kontinentális kongresszusi képviselőként Hewes fontos szerepet játszott a kereskedelmi és hadiellátási ügyekben. A kereskedői múltja és tengerészeti ismeretei alapján különösen a tengeri hadügyek és az ellátmány-szervezés területén dolgozott, részt vett a hajózásra és a magánhajók felhasználására vonatkozó döntések előkészítésében. 1776-ban, William Hooper és John Penn mellett, Hewes is aláírta az Észak-Karolinai küldötteként a Függetlenségi Nyilatkozat egyik példányát, és így a függetlenség egyik ismert aláírója lett.

Megítélés, halál és örökség

Hewes-t kortársai igazságos, szerény és megbízható emberként ismerték. Kereskedői tapasztalata és politikai elkötelezettsége révén hozzájárult Észak‑Karolina forradalmi politikájához és a kontinentális konföderáció szervezéséhez. 1779. november 10-én hunyt el, miközben továbbra is a Kongresszus szolgálatában állt. Halála után munkásságát és szerepét a forradalom előkészítésében és a tengerészeti ügyek megszervezésében elismeréssel tekintették, és ma is fontosnak tartják a függetlenségi mozgalomban vállalt közreműködését.