Nyugati szürke kenguru (Macropus fuliginosus) – leírás és élőhely
Nyugati szürke kenguru (Macropus fuliginosus) — részletes leírás, élőhely és elterjedés Ausztrália déli részén, alfajok, viselkedés és megfigyelési tippek.
A nyugati szürke kenguru (Macropus fuliginosus) egy nagy és nagyon gyakori kenguru vagy makropoda. Ausztrália egész déli részén él. A nyugat-ausztráliai Shark Baytől délre, Nyugat-Ausztráliában egészen Victoria nyugati részéig él. Dél-Ausztráliában a part mentén élnek. Új-Dél-Wales és Queensland Murray-Darling-medencéjében is élnek. A dél-ausztráliai Kenguru-szigeten élő alfaját Kenguru-szigeti kengurunak nevezik.
Leírás
A nyugati szürke kenguru közepes vagy nagy termetű erszényes. A hímek nagyobbak, testesebbek a nőstényeknél; a hímek súlya gyakran 30–54 kg között változik, míg a nőstények általában 18–40 kg közötti tömegűek. Testhosszuk (farok nélkül) általában 1–1,3 m, a farok hossza további közel 90–100 cm lehet. A szőrzet színe szürkésbarna, néha kissé vöröses árnyalattal; a hasa világosabb.
A fej aránylag rövid, a fülek nagyok és mozgékonyak. Mint a legtöbb kenguru esetében, az erős hátsó lábak és az izmos farok biztosítják az előrejutást ugrással és egyensúlytartással. Az utód, a joey, születésekor nagyon kicsi és fejletlen; a nőstény erszényében fejlődik tovább hónapokon át.
Élőhely és elterjedés
A faj elterjedése déli Ausztrália partvidékeitől a belső síkságokig terjed. Kedveli a nyílt gyepeket, bozótot és az erdős-szavanna jellegű élőhelyeket, gyakran található tarlókon, legelőkön és folyóvölgyek környékén is. Hidegebb magasabb hegyvidéki területeket általában elkerüli.
Táplálkozás és életmód
A nyugati szürke kenguru főként növényevő, legfőbb tápláléka a fűfélék és más lágyszárú növények, de alkalmanként leveleket, hajtásokat és cserjéket is fogyaszt. Napnyugtától hajnalig, illetve alkonyat környékén aktív (krepuszkuláris), nappal gyakran pihen árnyékos helyeken a hőség elől.
Szociálisan szervezett: kisebb-nagyobb csoportokban (ún. mobokban) élnek, amelyek védelmet és társas kommunikációt biztosítanak. A kenguruk jellegzetes ugró mozgásukkal gyorsan és energiahatékonyan haladnak, hosszabb távokra is képesek eljutni anélkül, hogy sok energiát pazarolnának.
Szaporodás
A párzás egész évben előfordulhat, de gyakran összefügg a táplálék és az éghajlati viszonyok időszakosságával. A vemhesség rövid, körülbelül 30–36 napig tart; ezután a nagyon fejletlen joey a nőstény erszényébe vándorol, ahol több hónapon át fejlődik. A joey általában 6–10 hónapig marad az erszényben, és fokozatosan kezd önállóan legelni, mielőtt végleg elhagyja az erszényt és teljesen önellátóvá válik.
Veszélyek és konzerváció
A faj jelenleg nem tartozik a legfenyegetettebbek közé, és sok területen sűrű populációkat alkot. Nemzetközi szinten általában a IUCN listáján alacsony kockázatúnak (Least Concern) sorolják be. Ugyanakkor helyi veszélyek jelentkeznek: élőhely-vesztés (megszűnő gyepek, intenzív mezőgazdaság), aszályok és emberi eredetű konfliktusok (útügyek miatti ütközések, állatállomány- és termésvédelmi intézkedések) mind befolyásolhatják a helyi populációkat.
Külön figyelmet kapott a Kenguru-szigeten élő alfaj, mivel a 2019–2020-as bozóttüzek súlyosan érintették a sziget élővilágát, és az ott élő állomány visszaesett. A helyi természetvédelmi intézkedések célja a populációk megőrzése és az élőhely helyreállítása.
Emberi kapcsolatok
A nyugati szürke kengurut az emberek gyakran látják közeli vidéki területeken és utak mentén. Bár egyes helyeken vadon élő állatként védett, máshol konfliktusok adódhatnak a mezőgazdasággal — például legelők és vetések kártétele miatt. Közlekedési balesetek, valamint ritkábban tudatos elejtés is veszélyt jelenthet számukra. Ugyanakkor sok területen turisztikai és kulturális jelentőségük is van; az ausztrál ikonikus állatok közé tartoznak.
Érdekességek
- A nőstény képes késleltetni az embrió fejlődését, ha az aktuális körülmények nem kedvezőek (ez az ún. embrionális diapauza jelensége előfordul más kengurufajoknál is).
- A nyugati szürke kenguruk és a vörös kenguruk közötti viszony, valamint elterjedési határaik régóta érdekes kutatási téma az evolúció és az ökológia terén.
Összefoglalva, a nyugati szürke kenguru rugalmas, jól alkalmazkodó faj, amely fontos részét képezi Dél-Ausztrália ökoszisztémáinak. Élőhelyeinek védelme és a konfliktusok kezelése elősegíti, hogy hosszú távon is fennmaradhassanak ezek az ikonikus erszényesek.
Leírás
A nyugati szürke kenguru a legnagyobb kenguruk közé tartozik. Súlya 28-54 kg, hossza 0,84-1,1 m, farka 80-100 cm, magassága kb. 1,3 m. Nemi dimorfizmusa van, a hím akár kétszer akkora is lehet, mint a nőstény. Szőrzete vastag, durva, színe a halványszürkétől a barnáig terjed. A torka, a mellkasa és a hasa halványabb színű. Éjszaka táplálkozik, főként fűfélékkel, de leveles bokrokkal és alacsony fákkal is. Büdöske beceneve azért van, mert az ivarérett hímeknek curry-szerű szaguk van.
A kenguru akár 15 fős csoportokban él. A hímek a szaporodási időszakban versengenek a nőstényekért. E "bokszoló" versenyek során összefűzik a karjukat, és megpróbálják egymást fellökni. Általában csak a csoport legerősebb hímje párosodik. A vemhesség időtartama 30-31 nap. A születés után az aprócska Joey baba kilenc hónapig a nőstény erszényében lévő cicához tapad. Miután kijön az erszényből, még körülbelül kilenc hónapig az anya erszényéből iszik tejet.
Osztályozás
Az ausztráliai őslakosok által régóta ismert nyugati szürke gomba az európaiak számára csaknem 200 éven át számos, néha komikus rendszertani zűrzavar középpontjában állt. Az európai telepesek akkor figyeltek fel rá először, amikor a nagy felfedező, Matthew Flinders 1802-ben partra szállt a Kenguru-szigeten. Flinders több példányt is lelőtt élelemnek, de azt feltételezte, hogy azok keleti szürke kenguruk. 1803-ban francia felfedezők több kenguru-szigeti nyugati szürkét fogtak be, és hazaszállították őket Párizsba, ahol néhány évig az állatkertben éltek. Végül a párizsi Természettudományi Múzeum kutatói felismerték, hogy ezek az állatok valóban különbözőek, és 1817-ben hivatalosan Macropus fuliginosus néven írták le a fajt. Sajnos, máig tisztázatlan okokból, Tasmániában őshonosnak írták le.
Az ügy több mint 100 évig pihent, és csak 1917-ben jöttek rá a kutatók, hogy a tasmániai "erdőkenguru" valójában a Macropus giganteus, ugyanaz a nyugati szürke kenguru, amely a szárazföld termékenyebb délkeleti részén volt és van elterjedt. 1971-re megértették, hogy a kenguru-szigeti faj azonos a Nyugat-Ausztrália déli részén élő kengurukkal, és hogy ez a populáció a kontinens keleti részének nagy részén is elterjedt. Egy ideig három alfajt írtak le, kettőt a szárazföldön, egyet pedig a Kenguru-szigeten. Végül az 1990-es évek elejére alakult ki a jelenlegi felfogás.
Alfajok
A nyugati szürkének két alfaja van: A Macropus fuliginosus fuliginosus, amely a Kenguru-szigeten él, és a Macropus fuliginosus melanops, amelynek különböző típusai nyugatról kelet felé fokozatosan változnak.
A nyugati szürke gém nem él Ausztrália trópusi északi vagy termékeny délkeleti részén. A keleti szürke nem él az észak-észak-észak-ausztráliai határon túl, de a Murray-Darling-medence területén mindkettő gyakori. A vadonban soha nem kereszteződnek, bár fogságban már előfordult, hogy keleti szürke nőstények és nyugati szürke hímek között hibrideket hoztak létre.
A nyugati szürke kengurut feketearcú kengurunak, mallee-kengurunak, kormos kengurunak és carno-kengurunak is nevezik.
Nyugati szürke kenguru és Joey
Keres