Városi kikiáltó jelentése: szerep, történet és hagyományok

Ismerd meg a városi kikiáltó szerepét, történetét és hagyományait — díszes öltözet, "Oyez" kiáltás és proklamációk érdekfeszítő bemutatása.

A városi kikiáltó olyan hagyományos szereplő, akit a városi tanács vagy más helyi hatóság bíz meg azzal, hogy az utcán nyilvános bejelentéseket tegyen. Történelmi szerepe jól körülhatárolt: jogi vagy hivatalos közlemények nyilvános kihirdetése, figyelemfelkeltés fontos híreknél, piac- és rendezvénybejelentések, valamint közrenddel kapcsolatos rögtöni információk közlése. A kikiáltó munkája különösen fontos volt azokban az időkben, amikor a nyomtatott sajtó és a gyors tömegtájékoztatás még nem volt elterjedt.

Történeti áttekintés

A városi kikiáltók szerepe több évszázados múltra tekint vissza. Középkori és kora újkori városokban hivatalos hírmondóként működtek: kihirdették a királyi rendeleteket, helyi rendelkezéseket, adókat, rendkívüli eseményeket és bírósági értesítéseket. A kikiáltói intézmény jelentősége a 18–19. században is megmaradt, bár a tömegtájékoztatás fejlődésével fokozatosan visszaszorult.

Az írott feljegyzések és a proklamációs könyvek jó forrást adnak a kikiáltók munkájáról: például a 19. század eleji Chesterben készült proklamációs könyvben a városőri kiáltás a "O Yes, O Yes!" feliratot tartalmazza, ami szemlélteti a kikiáltás milyenségét és hangvételét egy korabeli forrásban.

Jellegzetes öltözet és kellékek

A kikiáltók gyakran díszes, jellegzetes egyenruhát viseltek, amely könnyen felismerhetővé tette őket és tekintélyt sugallt. A hagyományos öltözethez tartozhat:

• vörös és aranyszínű köntös vagy kabát,
• fehér nadrágot és fekete csizma,
• trikornisos (háromcsúcsú) kalap,
• kéziharang vagy más hangadó eszköz a figyelem felkeltésére.

Az ünnepélyes megjelenés része volt a városi ceremóniák hangulatának és az információk komolyságának hangsúlyozásának.

Rituálék: az "Oyez" kiáltás és a kéziharang

A kikiáltók a bejelentés előtt gyakran szóban hívják fel a hallgatóság figyelmét: a tipikus formulaszerű kezdés az angol hagyományban az "Oyez, Oyez, Oyez!" kifejezés. Az "Oyez" szó lényegében azt jelenti, hogy "halljátok" vagy "hallgassatok", és csendre, figyelemre szólít fel. Az Oyez az angol-normann szóból származik, ami a korabeli jogi és hivatalos nyelvhasználatba épült be. A kéziharang megcsörrentésével a kikiáltó vizuális és hangos jelzést ad a közönségnek, hogy a bejelentés megkezdődik.

Feladatok és hatáskör

A kikiáltó hagyományosan többféle típusú közleményt hirdetett ki:

• királyi vagy állami rendeletek, proklamációk kihirdetése,
• helyi rendeletek és tanácsi határozatok ismertetése,
• bírósági értesítések, kihallgatások, ítéletek nyilvános közzététele,
• piaci és üzleti bejelentések, árak, mérőeszközök ellenőrzése,
• elveszett tárgyak bejelentése és megtalálások közzététele,
• rendezvények, ünnepségek meghirdetése.

Jogilag ma a kikiáltók szerepe országtól és önkormányzattól függ: egyes helyeken formális, tanúként is használható közlési szerepük van, máshol inkább ceremoniális, reprezentatív funkciót töltenek be.

Változások és modern szerep

A 19. században és később, a sajtó és a közlekedés fejlődésével a kikiáltók feladatai csökkentek. Ennek ellenére sok helyen megőrizték őket mint kulturális hagyományt vagy turisztikai attrakciót. Ma a városi kikiáltó lehet:

• ceremoniális tisztségviselő városi ünnepeken és megnyitókon,
• turisztikai látványosságként ismert személy, aki helytörténeti műsorokat tart,
• részvevője hagyományőrző fesztiváloknak és kikiáltóversenyeknek (például nemzetközi bajnokságok),
• esetenként önkéntes vagy tiszteletbeli pozíció, amely összehozza a közösséget.

Helyi példák és emlékezet

Sok brit és európai város megőrizte a kikiáltó hagyományát; egyes helyeken ma is hivatalos városi kikiáltót alkalmaznak, aki a városi tanács képviseletében jár el. A proklamációs könyvek és helytörténeti gyűjtemények értékes források a kikiáltók munkájának dokumentálására — a korábbiak említése, például a Chesterben fennmaradt feljegyzések, jól mutatják, hogy mennyire kötődtek ezek a szokások a városi élet mindennapjaihoz.

Miért fontos ma a kikiáltó hagyománya?

A városi kikiáltó hagyománya több szempontból is értékes:

• kulturális örökséget képvisel és segít megőrizni helyi identitást,
• oktatási eszköz: élő történelemformaként bemutatja a középkori és kora újkori városi életet,
• turisztikai vonzerőként hozzájárul a helyi gazdasághoz,
• közösségépítő szerepe van: ünnepi ceremóniákon és helyi eseményeken összehozza az embereket.

Összefoglalva: a városi kikiáltó több, mint egyszerű hírnök — történelmi szerepe révén a városok közösségi emlékezetének része, és sok helyen ma is élő, színes hagyomány, amely a múltat és a jelenet köti össze.

Történelem

Anglia

A középkori Angliában a városi kikiáltók voltak a legfontosabb eszközei a hírek terjesztésének a városlakókkal. Sokan nem tudtak újságot olvasni. A királyi proklamációkat, a helyi rendeleteket, a piaci napokat, a hirdetéseket és még a cukorkenyér eladását is a harangozó vagy a városi kikiáltó hirdette évszázadokon át. 1798 karácsonyán a Chester-csatorna társaság eladott egy kis cukrot, amely a teherhajójukban megsérült, és ezt a városi kikiáltó hirdette.

Chester első "belmanja" 1540-ben volt. Egy (régi) pennyt kapott azért, hogy "bármiért, ami elveszett", és 4 régi pennyt a temetési menet vezetéséért. 1681-ben a tűzvédelmi törvényt, amely szerint minden háznak cseréptetővel kell rendelkeznie, nem pedig nádtetővel, "a napi harangozónak az egész városban közzé kellett tennie. 1553-ban a kikiáltónak 13 régi pennyt fizettek a "ridunge the banes" (a Chester Mystery Plays hirdetések vagy hirdetések felolvasásáért). 1598-ban Richard Woodcock harangozót a londoni harangozóhoz hasonlóan öltöztethették fel, mivel "mindkét végén tyber árbocot viselt, amelyet középen ezüsttel díszítettek" (ezüstdíszítésű fapálca).

1620-ban a kereszteződésben verekedés volt a hentesek és a pékek között, ahol a "Cryer breaking his Mace in peeces Amonge them" (eltörte az ezüst botját közöttük). 1607-ben George Tunnall, a londiner felolvasott egy nyilvános közleményt, miszerint a szemétnek a folyóba való bedobása törvénytelen.

1656-ban a gloucesteri St Mary le Crypt plébánia anyakönyvében a házasságkötések "a harangozó által közzétett" házassági hirdetések szerepelnek.

1715-ben egy helyi ember feljegyezte, hogy a "Belman a Keresztnél ... nyilvánosan felolvas egy kiáltványt a polgármester nevében, melyben megparancsolja a város minden személyének, hogy békésen és civilizáltan viselkedjen, és ne járkáljon az utcákon vagy a sorokon az éjszaka ésszerűtlen órákban". 1743-ban John Posnitt vette át a "nappali és éjszakai harangozó" feladatát. ^[]

1792-ben Chesterben volt egy nappali és egy éjszakai csengettyűs, John Yarwood és egy kikiáltó, William Ratcliffe, de 1835-re úgy tűnik, hogy már csak egy állás volt. Chesterben csak 1998-ban volt ismét kikiáltó és csengettyűs.

A városi kikiáltókat a királyi család védte, mivel néha rossz híreket hoztak, például adóemeléseket. A mai napig a Brit Nemzetközösségben minden városi kikiáltót véd a régi angol törvény, amely szerint "nem szabad őket akadályozni vagy heccelni feladatuk ellátása közben". Egy városi kikiáltó bántalmazása vagy bántalmazása az uralkodó monarchia elleni árulásnak minősült. A "Posting A Notice" kifejezés a városi kikiáltó tevékenységéből származik, aki miután felolvasta üzenetét a városlakóknak, azt a helyi fogadó ajtóoszlopára erősítette.

Európa

Ugyanúgy, mint Angliában, a városi kikiáltók voltak a legfontosabb módja annak, hogy a híreket eljuttassák a városlakókhoz, mivel sokan nem tudtak újságot olvasni vagy írni. A hirdetményeket, a helyi rendeleteket, a piaci napokat, a hirdetéseket mind a harangozó vagy a kikiáltó hirdette.

A kikiáltók nem mindig férfiak voltak, sok városi kikiáltó nő volt. Nem csak harangokkal lehetett zajt csapni - Hollandiában gyakran használtak gongot, Franciaországban pedig dobot vagy vadászkürtöt.

Peter Moore, Westminster város kikiáltója.

Keresés betűvel