SOS morzejel — vészjel, története és jelentése

Mielőtt az 1890-es évek elején kifejlesztették volna a rádiós kommunikációt, a tengerjáró hajók már számos különböző vizuális és hangjelzést alkalmaztak. Olyanokat használtak, mint a szemaforzászlók, jelzőfények, harangok és ködkürtök. Kezdetben a rádiót vezeték nélküli távírónak nevezték. Morse-kódot használt, az eredetileg a vezetékes távíró számára kifejlesztett dit-and-dah rendszert.Amikor a hajók számára elérhetővé vált a rádiós kommunikáció, szükségessé vált a szabványosított kommunikáció. Az együttműködést némileg korlátozták a nemzeti különbségek és a különböző rádiótársaságok közötti rivalizálás.

Az első Nemzetközi Rádiótávíró Konferenciát 1903-ban tartották Berlinben, Németországban. Akkor Quintino Bonomo kapitány, az olasz képviselő megvitatta a közös működési eljárások szükségességét. Az ő javaslata volt az is, hogy "a vészhelyzetben lévő hajóknak... néhány perces időközönként az SSS DDD jelet kellene küldeniük" - olvasható a The Electrician 1903. november 27-i számában megjelent "The Wireless Telegraph Conference" című írás szerint. A hogyanra vonatkozó kérdések túlmutattak az 1903-as konferencia keretein. Bár a konferencia 1903. augusztus 13-án aláírt záró jegyzőkönyvének IV. cikke kimondta, hogy "a vezeték nélküli távíróállomásoknak, hacsak gyakorlatilag nem lehetetlen, elsőbbséget kell adniuk a tengeren lévő hajókról érkező segélykéréseknek", akkoriban nem fogadtak el szabványos jelzést.

Mivel nem léteztek nemzetközi előírások, minden hajónak magának kellett kialakítania a saját gyakorlatát. Például 1905-ben egy Nantucketnél süllyedő világítóhajó legénysége a "HELP" szót adta ki, hogy mentést kérjen. Talán az első elfogadott nemzetközi rádió vészjelzés a "CQD" ( - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - ) volt. Ezt 1904. január 7-én jelentette be a Marconi Nemzetközi Tengeri Távközlési Társaság "57. körlevele". A Marconi-berendezések számára 1904. február 1-jén lépett hatályba. Egy másik javaslat S. S. Robison "Manual of Wireless Telegraphy for the Use of Naval Electricians" című, az Egyesült Államok haditengerészetének használatára kiadott "Kézikönyv a vezeték nélküli távírászatról a haditengerészeti villanyszerelők számára" című művének 1906-os kiadásában jelent meg. Ebben az állt, hogy a nemzetközi jelkódex néven ismert szabványos vizuális zászlójeleket valószínűleg a rádiós használatra is átveszik. Ezért az "NC" ( - - - - - - - - - ) zászlójel, amely a "Veszélyben; azonnali segítséget kér" jelzést jelentette, valószínűleg a rádió vészjelzésévé is válik.

Egy harmadik szabvány az SOS vészjelzés létrehozását eredményezte. A német kormány nemzeti rádiószabályzatot adott ki. Ezeket 1905. április 1-jétől alkalmazták. Három új morze kódsorozatot vezettek be, köztük az SOS vészjelzést:

1. Ruhezeichen ("Szünetjelzés"), amely hat kötőjelből ( - - - - - - - - - ) áll. A jelet a parti állomások küldték, hogy a többi helyi állomásnak jelezzék, hogy hagyják abba az adást.
2. Suchzeichen ("keresőjel"), három ditsből/három dahsból/egy ditsből áll, mindhárom együtt fut (- - - - - - - - - - - ). A jelet a hajók használták, hogy felhívják a parti állomások figyelmét.
3. Notzeichen ("vészjelzés"), amely három dits/three-dahs/three-dits (- - - - - - - - - - - - - - - ), szintén folyamatos sorozatban, "amelyet a vészhelyzetben lévő hajónak addig kell ismételgetnie, amíg az összes többi állomás nem áll le".

Az SOS az általános német "SOE" rádióhívásból alakult ki, mivel az "S" 3 dits-ét könnyebb hallani a statikus zajban, mint az "E" egy dit-jét. A karakterláncnak nincs más jelentése. Azért is választották, mert könnyen felismerhető és gyorsan elküldhető. Az SOS (di-di-di-di-dah-dah-dah-dah-dah-dah-di-di-dit) és a régebbi CQD (dah-di-dah-dah-dit dah-dah-dah-di-di-dah dah-di-dit) (- --- /-- /-- ---- --/-- -) összehasonlításából nyilvánvaló, hogy az új kód mennyivel egyszerűbb. A CQ-val sem téveszthető össze. A CQ a "bárki hívására" szolgáló rádiós kód, amelyet alkalmi körülmények között használnak.

1906-ban Berlinben tartották a második Nemzetközi Rádiótávíró Egyezményt. Ez az egyezmény számos szolgálati szabályzatot dolgozott ki, amelyeket hozzá kellett adni a fő megállapodáshoz, amelyet 1906. november 3-án írtak alá, és 1908. július 1-jén lépett hatályba. A szabályzat XVI. cikke a németországi Notzeichen vészjelzést fogadta el nemzetközi szabványként: "A vészhelyzetben lévő hajóknak a következő jelzést kell használniuk: - - - - - - - - - - - rövid időközönként megismételve". A Modern Electrics 1910. szeptemberi számában megjelent "Notable Achievements of Wireless" című írás szerint az első hajó, amely SOS vészjelzést küldött, a Cunard Slavonia nevű hajó volt 1909. június 10-én. A Marconi operátorok azonban némi ellenállásba ütköztek az új jelzés átvételével kapcsolatban, és még az RMS Titanic 1912. áprilisi elsüllyedésekor is a hajó Marconi operátorai a CQD és az SOS vészjelzéseket vegyítették. De mivel a közbiztonság érdekében szükség volt a következetességre, úgy tűnik, hogy a CQD használata ezután általában megszűnt.

Mind az 1905. április 1-jei német törvényben, mind az 1906-os nemzetközi szabályzatban a vészjelzés a három dits/három dahs/három dits folyamatos Morse kódsorozatként volt meghatározva, és nem említettek semmilyen alfabetikus megfelelőt. A nemzetközi Morse-jelekben azonban három dits az S betűt, három dah pedig az O betűt jelenti, és hamarosan általánossá vált, hogy a vészjelzést "SOS"-ként emlegetik. Az 1907. január 12-i Electrical World 1907-es számában megjelent "A Nemzetközi Rádiótávíró Egyezményről" szóló korai jelentés szerint "a vészhelyzetben lévő hajók a rövid időközönként ismétlődő SOS speciális jelet használják". (Az amerikai morzejelekben, amelyeket a huszadik század első felében az Egyesült Államok számos part menti hajója használt, a három dah az "5" számjegyet jelentette, így néhány esetben a vészjelzést informálisan "S5S"-nek nevezték).

A CQD-vel ellentétben, amelyet három különálló betűként, az egyes betűk között szóközökkel küldtek, az SOS vészjelzést mindig is dits-and-dah-k folyamatos sorozataként, nem pedig különálló betűk formájában továbbították. Nem volt probléma mindaddig, amíg a kezelők tisztában voltak azzal, hogy az "SOS" technikailag csak egy kényelmes módja annak, hogy megjegyezzék a vészjelzés összesen kilenc dits és dah sorrendjét. A későbbi években a speciális Morse-jelek száma egyre nőtt. Egy hosszú speciális jel megfelelő dits- és dah-sorrendjének kijelölésére a bevett gyakorlat az, hogy az azonos dits-eket és dah-kat tartalmazó alfabetikus karaktereket ugyanabban a sorrendben sorolják fel, a karaktersorozat tetején pedig egy sáv jelzi, hogy az adásban nem lehetnek belső szóközök. Így a modern jelölés szerint a vészjelzésből SOS lesz. (A nemzetközi Morse-ban többek között a VTB, az IJS és az SMB is helyesen fordítaná a - - - - - - - - - - - - - vészjelzés-sorozatot, de hagyományosan csak az SOS-t használják).

Az SOS-t néha vizuális vészjelzésként is használták, amely három rövid/három hosszú/három rövid fényvillanásból áll, vagy az "SOS" egyedi betűkkel kiírva, például egy hóbuckába nyomva vagy a tengerparton farönkökből formázva. A vizuális felismerés szempontjából fontossá vált az a tény, hogy az SOS jobbra és fejjel lefelé is olvasható, ha felülről nézzük.

• RMS Lusitania
• RMS Titanic
• HMHS Britannic
• SS Andrea Doria

Az SOS után további figyelmeztető és vészjelzéseket vezettek be. 1914. január 20-án az Életbiztonság a tengeren tárgyú londoni nemzetközi egyezmény elfogadta a TTT ( - - -) morzejelet - a három T betű (-) helyesen három betűként van elhelyezve, hogy ne tévesszék össze az O betűvel (- - - -) - "biztonsági jelként", amelyet a hajóknak küldött "a hajózás biztonságát érintő és sürgős jellegű" üzenetekre használtak. Amikor kifejlesztették azokat a rádióadókat, amelyek hangot is tudtak küldeni, szükségessé vált egy beszélt vészjelzés, és az 1927-es Nemzetközi Rádióegyezmény a "Mayday"-t fogadta el az SOS megfelelőjeként. A TTT esetében a sürgősséget jelző "Pan-pan" és a navigációs biztonságot jelző "Securite" a megfelelő hangjelzés.

A második világháború alatt további kódokat használtak, hogy azonnali részleteket közöljenek az ellenséges hajók támadásairól, különösen az atlanti csatában. Az SSS jel a tengeralattjárók támadását jelezte, míg az RRR a felszíni támadó, a QQQ az ismeretlen támadó (általában egy segédcirkáló), az AAA pedig a repülőgépek támadását jelezte. Ezeket általában az SOS vészjelzéssel együtt küldték. Később mindezek a kódok a három betűismétlésről négy betűismétlésre ("RRRRR" stb.) váltottak.