Edward Kennedy "Duke" Ellington (1899. április 29. - 1974. május 24.) amerikai zeneszerző, zongoraművész és big band vezető. A rögzített zene történetének egyik legjelentősebb zenésze volt, a jazz-zene egyik legnagyobb alakjának nevezik. Emellett blues, gospel, pop és klasszikus zenét is játszott. Hatvan éven át dolgozott, és pályafutása alatt állandóan újította a nagyzenekari hangszerelést és a kompozíciós formákat. Halála után még népszerűbb lett; a Pulitzer-díj Testület 1999-ben különdíjjal tüntette ki munkásságát.
Ellington maga rendszerint a zenéjét „amerikai zenének”, nem pedig "jazznek" nevezte, ezzel hangsúlyozva műfaji sokszínűségét és művészi ambícióit. Zenekara nem csupán kísérőegységként, hanem sokszor színtérként szolgált az egyéni hangzás, a hangszerelés és az improvizáció kibontakoztatására. Számos muzsikusa vált a műfaj ikonikus alakjává; közéjük tartozott többek között Johnny Hodges, Cootie Williams, Ben Webster, Harry Carney és Paul Gonsalves, akik jelentősen hozzájárultak az Ellington-zenekar hangzásához és hírnevéhez.
Ellington 1923-tól 1974-ben tüdőrákban bekövetkezett haláláig vezette zenekarát. Fia, Mercer Ellington 1996-ban bekövetkezett rákos haláláig vette át a zenekar irányítását. Ezután Paul Ellington, Mercer legfiatalabb fia vette át a zenekart.
Pályafutás és fontos művek
Ellington pályafutása a 1920-as évek Washingtonból New Yorkba költözéssel indult; a zenekarának a harlemi Cotton Clubban betöltött állandó szereplése (1927–1931) országos ismertséget hozott számára. Számos ismert dal fűződik a nevéhez, többek között a Mood Indigo, It Don't Mean a Thing (If It Ain't Got That Swing), Sophisticated Lady, Don't Get Around Much Anymore, Caravan és Satin Doll — ezek a darabok máig a nagyzenekari jazz alapművei közé tartoznak.
Ellington és hosszú éveken át munkatársa, Billy Strayhorn, együtt dolgoztak modern, témákban és hangszerelésben gazdag műveken. Ellington híres volt az ún. „suites” (többtételes művek) megalkotásáról: ilyen például a 1943-ban bemutatott Black, Brown and Beige, illetve a Shakespeare ihlette Such Sweet Thunder. 1959-ben filmmuzsikát is komponált az Anatomy of a Murder című forgatókönyvhöz.
Stílus és hatás
Ellington zenéjének egyik meghatározó jellemzője a hangszerelés finom tónuskezelése és az, hogy a zenekar tagjainak egyéni hangját beépítette a kompozíciókba — nem egyszer az egyéni játékstílusokra szabta a hangsorokat és témákat. Ezzel a módszerrel egyetlen nagyzenekart is kamara-szerű, személyes hangzású együttessé formált. 1956-ban a Newport Jazz Festivalon Paul Gonsalves szólója révén a zenekar új lendületet kapott, ami megújította Ellington karrierjét.
Elismerések és örökség
Ellington életművét számos díj és elismerés kísérte; emellett hatalmas hatást gyakorolt a későbbi zeneszerzőkre és előadókra mind a jazz, mind a komolyzenei oldalon. Pályafutása és munkássága hozzájárult ahhoz, hogy a nagyzenekari jazz és a komponált-forma elismerést kapjon a kulturális intézmények és a közönség részéről egyaránt. A zenéje ma is rendszeresen hallható koncerttermekben, filmekben és lemezeken, és fiatal zenészek generációi tanulnak műveiből.
Választott művek (példák): Mood Indigo; It Don't Mean a Thing (If It Ain't Got That Swing); Sophisticated Lady; Caravan; Satin Doll; Black, Brown and Beige; Such Sweet Thunder; filmzene: Anatomy of a Murder.