Whist

Történelem

A whist a 16. századi trumpf vagy ruff játék leszármazottja. A játék nevét a 17. századi whist (vagy wist, vagy whisk) szóból kapta, amely csendes, hallgatag, figyelmes, ami a modern wistful gyökere.

A whistet először Charles Cotton írja le a The Compleat Gamester című művében, amelyet 1674-ben adtak ki Londonban. Ismét megjelenik Seymour 1719-es Court Gamester című művében, és tudjuk, hogy Londonban néhány kávéházban játszották a whistet. 1728 körül az első Lord Folkestone által vezetett csoport a londoni Bedford Row-ban lévő Crown's kávéházban játszott. Elkezdték fejleszteni a játékban rejlő lehetőségeket, mint társasjátékot.

Edmond Hoyle gazdag fiatal urakat oktatott a játékra, és 1742-ben kiadta a Rövid értekezés a whist-játékról című művét. Ez lett a következő száz évben a játék standard szövege és szabályai, és hozzájárult ahhoz, hogy a játék divatba jöjjön. E kis könyvnek több mint 150 kiadása jelent meg.

Az 1890-es években népszerűvé vált a bridge-whist nevű változat. Fokozatosan fejlődött, és az 1920-as évek végén aukciós bridzs, majd végül szerződéses bridzs lett belőle.

A hagyományos whist-játékot még mindig játsszák a whist drive-nak nevezett társadalmi eseményeken.

Szabályok és etikett

A szabályok azt határozzák meg, hogyan kell játszani; az etikett pedig azt, hogy a játékosoknak hogyan kell viselkedniük.

Egy szabványos 52 lapos csomagot használnak. Az egyes színek lapjai a legmagasabbtól a legalacsonyabbig rangsorolnak: A K Q J 10 9 8 8 7 6 5 4 3 2. A whistet négy játékos játssza, akik két párban, egymással szemben ülve játszanak. A játékosok kártyákat vágnak vagy húznak, hogy meghatározzák a partnereket, a két legmagasabb kártyával játszanak a két legalacsonyabbal. Ezután a játékosok osztanak.

Az etikettbe ütközik, ha bármilyen módon kommentáljuk a kártyákat. Nem szabad kommentálni sem a kiosztott lapokat, sem a szerencsét vagy a balszerencsét.

A kártyák játéka

A kártyajáték számos alapötletét a whist-játékosok fedezték fel, és ezek ma is élnek a szerződéses bridzsben. Ilyen például a finesse. Ez egy kísérlet arra, hogy a legjobb lapnál alacsonyabb lappal nyerjünk egy trükköt. Például: AQ73 a déli kezében, a partnereknél hiányzik a K. Észak egy alacsony lapot vezet, a következő kéz alacsony lapot játszik, Dél pedig a Q-t. Ha nyer, akkor egy extra ütést nyert.

A partnerek közötti jelzést a kártyajáték segítségével jól értették és használták. Példák: a sorozatok legfelső lapjának vezetése, például KQJx-ből K, és a 4. legmagasabb lap vezetése bármely színből (ami azt jelenti, hogy az adott színben egy vagy két legfelső tónusú lapunk van). 1834-ben Lord Henry Bentinck találta fel a "magas-alacsony" jelet, amely arra ösztönzi a partnert, hogy folytassa a színt. Ismert volt néhány továbbfejlesztett ötlet. Alexandre Deschapelles (1780-1847), egy francia zseni a kártyában és a sakkban egyaránt, kitalált egy játékot, amelyet ma Deschapelles puccs néven ismerünk. Ez egy magas rangú kártya feláldozását jelenti, hogy bejusson a partner kezébe.

Duplikált whist

A whisthez találták ki azt a technikát, amely szerint az egy irányban ülő játékosok ugyanazokat a kártyákat játsszák. A duplázott whisthajtásnál a helyezések É/S és K/Ny irányúak. A szerződéses bridzsversenyek modern mozgásai ennek a duplicate whist rendszernek a továbbfejlesztései.

Az alapmozgást John T. Mitchell, egy skót találta fel, aki az Egyesült Államokba költözött. Ő találta fel a kártyákat tartó deszkákat és a whisthajtók mozgását az 1890-es években. Az alapvető Mitchell-mozdulatban minden É/S pár ül, míg a K/N párok minden körben egy asztallal feljebb lépnek. Amikor mozognak, a táblák egy asztallal lejjebb mennek. Ennek az a hatása, hogy a versenyt két félre osztják, de a későbbi mozgások ezt elkerülhetik. Azzal, hogy sok pár játszhatta ugyanazt a táblacsoportot, találták ki a torna whistet. Az ötletet, változatokkal együtt, ma is használják bridzsversenyeken.