Ez a csoport nem tévesztendő össze az Ausztrál Munkáspárttal (nem kommunista), amelyet Jack Lang új-dél-walesi miniszterelnök támogatói használtak az 1930-as években.

Ausztrál Munkáspárt (antikommunista) (ALP‑AC) volt a neve annak a jobboldali csoportnak, amely 1955-ben szakadt el az Ausztrál Munkáspárttól. A csoportot nagyrészt a katolikus B. A. Santamaria befolyása határozta meg; később, 1957-ben Demokratikus Munkáspárt (Democratic Labor Party, DLP) néven folytatta tevékenységét.

Előzmények és okok

A szakadás hátterében a második világháború utáni hidegháborús politikai légkör, az ipari csoportok (Industrial Groups) működése a szakszervezetekben és az erős antikommunista szervezkedés állt. Santamaria és támogatói a kommunista befolyás visszaszorítására törekedtek a munkahelyi és párton belüli szervezetekben, ami hosszabb távon belső konfliktusokhoz vezetett. A konfliktus nyilvános tetőpontja az ALP vezetőinek és a Santamaria-mozgalomnak az 1950-es évek közepén kiéleződő viszonya volt, ami végül 1955 áprilisában tömeges kizárásokhoz vezetett.

1955: kizárások és a párt megalakulása

1955 áprilisában hét viktoriánus szövetségi képviselőt és tizennyolc állami képviselőt zártak ki az ALP-ből. A kizárt politikusok és támogatóik megalakították az ALP-AC-t B. A. Santamaria befolyása alatt. A következő választásokon a párt csak korlátozott sikereket ért el: egy állami képviselőt választottak meg, míg öt törvényhozási tanácsi tagot nem választottak újra, amikor 1958-ban lejárt a mandátumuk.

A hét szövetségi képviselő a következő volt:

  • Tom Andrews
  • Bill Bourke
  • Bill Bryson
  • Jack Cremean
  • Bob Joshua
  • Stan Keon
  • Jack Mullens

Az ALP-ből kivált politikusok között voltak korábban szenátorok és állami törvényhozók is: Frank McManus Victoria szenátusába választották, George Cole korábbi ALP-s szenátort pedig újraválasztották a tasmániai szenátusba. Később Frank Scully az 1955. májusi viktoriánus választásokon megszerezte Richmond helyét a viktoriánus törvényhozó gyűlésben.

Társadalmi összetétel

Az ALP (antikommunista) tagjai és támogatóinak többsége római katolikus volt. Csak két jól ismert nem katolikus szereplő volt a sorokban: a szövetségi vezető, Bob Joshua, aki Ballaratot képviselte az ausztrál képviselőházban, és Jack Little, aki 1955 és 1958 között a pártot vezette Victoria állam törvényhozó tanácsában. Gyakori feltételezés volt, hogy a párt főként ír származásúakból állt, és ezért az 1955-ös szakadás gyakran az ír-katolikusok kiválásaként értelmeződött. Valójában azonban a párt támogatói között sok nem ír is volt; jelentős volt a dél-európai katolikus országokból érkező bevándorlók és az antikommunista kelet-európai menekültek részvétele is.

Átalakulás, választási hatás és örökség

1957-ben az ALP-AC hivatalosan is Demokratikus Munkáspárttá alakult. A DLP hosszabb távon azzal gyakorolt politikai befolyást, hogy preferenciáit rendszerint a konzervatívabb koalíció pártjaira irányította, ezzel hozzájárulva ahhoz, hogy a Munkáspárt hosszabb időn át távol maradt a szövetségi kormányzásból (az ALP végül 1972-ben tért vissza a szövetségi hatalomba). A DLP szervezetei és befolyása a 1960–70-es években jelentősek voltak, de a párt végül 1978-ban megszűnt országos politikai erőként.

A szakadás és a DLP tevékenysége tartós hatással volt az ausztrál politikára: rávilágított a párton belüli ideológiai ellentétekre, ösztönözte az ALP belső reformjait, és példát mutatott arra, hogyan tudnak vallási és külpolitikai kérdések párthűséget befolyásolni. A Santamaria‑féle mozgalom és a belső csoportosulások emléke a mai napig része az ausztrál politikai emlékezetnek.