A Burke és Hare-gyilkosságok (vagy West Port-gyilkosságok) sorozatgyilkosságok voltak a skóciai Edinburghban 1827 novembere és 1828. október 31-e között.
A gyilkosságokat az ír bevándorlók, William Burke és William Hare követték el. A 17 áldozatuk holttestét eladták Dr. Robert Knoxnak. Knox a Királyi Társaság tagja és az edinburghi Összehasonlító Anatómiai Múzeum konzervátora volt. Az emberi anatómiát tanította az edinburgh-i orvostanhallgatóknak, így szüksége volt holttestekre, amelyeket a diákjai felboncolhattak.
A gyilkos bűntársai között volt Burke szeretője, Helen McDougal és Hare felesége, Margaret Laird. Az áldozataik megölésének módszeréből származik a "burking" szó, ami azt jelenti, hogy céltudatosan megfojtani, és általánosabban, csendben elnyomni.
Háttér — miért volt szükség holttestekre?
Az 1800-as évek eleji Edinburgh Európa egyik vezető orvosképző központja volt, ahol nagy volt a kereslet boncolásokhoz használható holttestek iránt. A jogi szabályozás és az elhunytak elérhetősége nem tudta fedezni ezt az igényt: hivatalosan legálisan boncolásra csak a kivégzett bűnözők holttestét lehetett felhasználni, ami messze nem volt elég. Ennek következményeként elterjedtek a testtolvajok, az úgynevezett "resurrectionists", akik sírokat fosztottak ki, és a holttesteket az anatómiai intézeteknek adták el.
Módszer és a gyilkosságok jellege
Burke és Hare üzletszerűen, anyagi haszonszerzés céljából követték el a bűncselekményeket: elsősorban olyan lakókat céloztak meg, akik ideiglenes albérlők, magányos személyek vagy nehezebben azonosíthatóak voltak. Egyes források szerint az elkövetők alkalmanként itallal vagy szobavásárlással csalták el áldozataikat, majd különösen ravaszul úgy végeztek velük, hogy a testeken ne maradjanak könnyen észrevehető sérülések. A módszer lényege a fullasztás volt — a "burking" — amikor az áldozatot a mellkasára ülve vagy a nyak- és mellkasi légutakat összenyomva elfojtották; ez a technika kevés külsérelmi nyomot hagyott.
Letartóztatás, per és büntetés
Amikor a cselekménysorozat felderült és a hatóságok nyomozni kezdtek, a közvélemény heves felháborodást tanúsított. William Hare végül szemet tanúként (korabeli kifejezéssel élve: felmentésért vallomást tevőként) együttműködött a hatóságokkal, ezért neki nem volt súlyos büntetése: kegyelmet kapott a gyilkosságok vádja alól. William Burke-t bíróság elé állították, elítélték, és 1829-ben kivégezték. A kivégzés után Burke testét közszemlére bocsátották és boncolták — ez megfelelt a kor szigorú, elrettentés célú jogi gyakorlatának.
Hatások és hosszabb távú következmények
A botrány nagy port kavart, és jelentősen rontotta az anatómiai oktatásba vetett közbizalmat. Dr. Knox személyes hírneve is sérült: bár nem vádolták meg azzal, hogy tudott volna a testek eredetéről, sokan kétségbe vonták etikai álláspontját. A Burke és Hare-ügy egyértelműen ráirányította a figyelmet az anatómiai holttestellátás rendezetlenségére, és hozzájárult a későbbi jogi változásokhoz.
Az esetek hatására az Egyesült Királyságban pár évvel később, 1832-ben elfogadták az Anatomy Act-et, amely szabályozta és intézményesítette az anatómiai holttestek beszerzését, csökkentve a sírrablás és az ehhez hasonló visszaélések lehetőségét. A jogszabály célja az volt, hogy a boncolásokhoz való jogszerű és etikus forrást biztosítson az orvostudomány számára.
Emlék és nyelvi örökség
A Burke és Hare-ügynek nyelvi hatása is maradt: a "burking" kifejezés beépült az angol nyelvbe olyan értelemben, hogy csendes, titkos elfojtás vagy megfojtás. A történet máig szerepel a kriminalisztikai és orvostörténeti művekben, és gyakran hozzák fel példaként arra, milyen veszélyekkel járhat az orvosi gyakorlat etikai kereteinek hiánya.
Fontos megjegyzés: A korszakra vonatkozó források eltérő számozást adnak az áldozatok tekintetében (néhány forrás 16-ot, mások 17-et említenek), de a történet lényege: az elkövetők több embert öltek meg anyagi haszonszerzés céljából, és az ügy jelentős társadalmi következményekkel járt.



